Vezetés és védelem

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap
Dátum: 
2020. július 12. 10:30
Alapige: 
2Móz 13,21-22
Audio: 

Olvasmány: Mózes 2. könyve 13,17-22
Alapige: Mózes 2. könyve 13,21-22

"Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől."

Isten népe történetének új szakaszához érkezett. Az Egyiptomban eltöltött évszázadok után most következik számukra a pusztai vándorlás ideje. Cipelik magukkal múltjuk batyuját, a robotmunka, megaláztatás, kiszolgáltatottság emlékét, előttük pedig a kietlen puszta, az átlábalhatatlan Vörös-tenger, az ismeretlen. 

Számos újszövetségi utalás bátorít arra, hogy azonosuljunk velük, gondolva saját nehezen vonszolt múltunkra, bűneinkre, nyomorúságainkra, és keresztyén életünk legyőzhetetlennek látszó nehézségeire.

A felolvasott ige azonban nemcsak Izráelnek, hanem a velük közösséget vállaló Istennek a története is, ezért a múlt nem csupán a rabszolgaságról, hanem Isten csodatevő hatalmáról, a dicsőséges szabadulásról is szól, és az aggódó szívvel várt holnap egyszersmind a nehéz, de reményekkel teli jövendő is: út az ígéret földje felé. Évszázados vágyak, imádságok vannak teljesülőben, elfoglalhatják végre atyáik földjét, vár rájuk egy új, szabad élet.

Nem véletlen, hogy a Biblia az élet megélését úton való járásnak nevezi. Az élet maga „út”, akár saját, személyes utunkra, akár családunk vagy gyülekezetünk emberöltőkön át járt útjára, akár nemzetünk, egyházunk évszázadokon át vezető útjára gondolunk.

Ezért lehet fontos számunkra alapigénk mai üzenete:”Az Úr előttük ment,…hogy éjjel-nappal mehessenek.” Úton-járás – Isten vezetésével, és az Ő védelmében. Isten velük van, mégpedig úgy, hogy velük, előttük megy. Az Ószövetség Isten jelenlétét soha nem elvont, filozofikus módon fejezi ki, hanem mindig személyhez szóló cselekvésben szemlélteti. Isten mindig úgy van velünk, hogy előttünk megy, közellép hozzánk, belenyúl az életünkbe.

Mózes, akit az égő csipkebokorban szólít meg, a nevét kérdezi: mutatkozz be, mondd el, ki vagy! Erre hangzik a válasz: Én a „Vagyok” vagyok. Az, aki veled vagyok, veled leszek, ha engem követsz, és útközben megismerhetsz engem, szeretetem és hatalmam.

A vándorlás során a felhő- és tűzoszlopban Isten maga megy népe előtt. Bennük, bár nem láthatóan, de valóságosan az Úr van jelen. Valóságosan, de nem láthatóan. Életünkre és jövőnkre nézve Isten ráutalt minket az ő velünk-létének jeleire, amiket közönséges érzékszerveink talán nem fognak fel, de a hit szeme látja, a hívő szív tudja, hogy Ő van ott és cselekszik. Fel lehet ismerni, hacsak utólag is sokszor, és erősödni ebben az Immánuel (=VelünkazIsten) bizalomban, amit Ady így fogalmaz:

„És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.”

Isten velünk-léte VÉDELEM. De nem olyan, mint egy kabala hordása, hogy legyen csak a nyakamban, s akkor akármerre megyek, mindegy, mert úgyis megvéd. Nem! Mert Isten velünk-léte VEZETÉS is. És nem úgy működik, mint a GPS, hogy beütöm, hogy én hová akarok menni és hogyan, és akkor elvezetget. Nem! Ő vezet!

Neki pedig nem elsősorban a fizikai utunk a fontos, hogy hová és mire jutunk el az életben – persze gondviselő szeretetével azt is vigyázza – hanem a belső, lelki utunk! A belső, lelki út, amit végig kell járnunk, önmagunk, egymás és mindenekelőtt Isten felé haladnunk, növekedünk látásban, bölcsességben, hitben, szeretetben és végül megérkeznünk...

És bizony ezért sokszor nehéz ezt a vezetést elfogadni. Lám, a felolvasott igeszakaszból kiderül, Isten nem a legrövidebb, a tengerpart menti úton vezeti Izráelt, hanem kerülőúton, át a pusztaságon. De, ahogy később bebizonyosodik, ez a megtartatás, a néppé, Isten népévé formálódás útja. Ahhoz, hogy igazán megérkezzenek az Ígéret Földjére, először belül kellett megérkezniük! 

Előttünk soha nem emberileg kiszámított jövő áll, hanem az Úr által elkészített. Ahhoz, hogy egyházunk, vagy saját személyes életünk ne tévedjen el, pusztuljon el, sokszor nem kell más, mint elfogadni az utat, amit ő ad elénk, és lemondani saját elképzeléseinkről.

Az ember pedig nehéz, csalódott szívvel veszi tudomásul, ha Isten kerülőutakat járat vele. Hányszor kellett Mózesnek biztatni a csüggedő népet, akik türelmetlenkedtek, lázadoztak: „Hová jutunk így, sosem érünk már célba?!” Hányszor mondhatta a tűz- és felhőoszlopra mutatva: ne féljetek, nem én, nem ember vezet, hanem az Úr!

Isten erre a csodára ma is kész az ő népe számára. Igéjében, Szentlelke által megszólít, kézenfogva vezet, erősít, bátorít, irányítja gondolatainkat, áthatja beszédünket. Az Ige útmutatása életszükséglet, mert nélküle menthetetlenül eltévedünk, és szétszóródunk a pusztában. Ezért tragikus, ha a magát vallásosnak tartó ember csak nagyünnepi templomlátogató, nincs mindennapi igei vezetése. S ha zsákutcába jut, vagy összeroppan, akkor csodálkozik, vádol-lázad:”elhagyott Isten!”, pedig ő engedte el a kezét már régen.

A vándorlás éjjel-nappal tart, egyfolytában mennek, és Isten szüntelenül velük van. Nincs az emberi életútnak olyan szakasza, időszaka vagy helyzete, amelyben Isten cselekvő jelenléte ne kísérne minket. 

Ez a folytonos menetelés arra is emlékeztet, hogy „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Isten népének életében nincs megállás. Sem önelégült „letelepedés”, mert öncsalás azt hinni, hogy e földön igazán megérkezhetnénk, hazaérhetnénk. Sem pedig kétségbeesett, kimerült leroskadás, mert számunkra mindig van út tovább, mindig hazafelé, Őfeléje, és erre mindig adatik is erő.

S ha azt kérdeznénk: hol van hát ez a védelem, ez a vezetés, amit a vándorló oszlop jelentett Isten népe számára, tegyük fel inkább a kérdést így: kicsoda a mi világosságunk, ki a mi védelmünk?

„Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben…”Én vagyok a jó Pásztor, …senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből.” Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Jézus Krisztus a válasz a kérdésünkre, akiben Isten egészen közel jött hozzánk, szabadítónk és vezetőnk lett, és változhatatlan hűséggel, mindenre elégséges kegyelemmel jelen van életünkben.

A mi utunk sem lehet tehát sopánkodó hátranézés, vagy aggodalmaskodó jövőbenézés, hanem csak az Isten útja. Benne bízni, rá hagyatkozni, és őt követni. Tudni, hogy nem a mi erőnk és okosságunk a döntő, sem az utat, sem a megérkezést nem mi garantáljuk, hanem az előttünk járó Úr.

Hírlevél: Igehirdetések

Ha feliratkozik, hetente 1 e-mailt küldünk a hét Igéjével és a legutóbbi igehirdetésekre való hivatkozással.

8 + 6 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Például 1+3 esetén 4-et.

A hét igéje:

„Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva,” 

(Lukács 12,35)

Igehirdetések

2020.11.22.
Mt 2,1.9-11; Jel 19,11-13.16
2020.11.15.
ApCsel 16,23-33
2020.11.08.
1Móz 22,1-2.10-12; 2Sám 24,16
2020.11.01.
Jób 7,7-10; 1Thesz 4,13

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

• Károlyi Zoltánné (Nagy Julianna) testvérünket kísértük utolsó földi útjára november 20-án pénteken 11 órakor a református temetőben. November 13-án, életének 76. esztendejében hunyt el. Gyászoló szeretteinek Istenünk vigasztalását kérjük!
• Isten iránti hálával köszönjük mindenkinek, aki adományával, egyház-fenntartói járulékával támogatja Egyházunk fenntartását! Buzdítunk mindenkit, aki teheti, kapcsolódjon be a közös teherviselésbe! Ha csatlakozni szeretne a támogatók köréhez, az adomány eljuttatásáról itt olvashat bővebben.

 

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára