Keserűségből áldás

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap
Dátum: 
2018. június 3. 10:30
Alapige: 
Ézs 38,9.17
Audio: 

Olvasmány: 2 Királyok 20,1-11
Alapige: Ézsaiás 38,9.17

„Ezékiásnak, Júda királyának a följegyzése, amikor beteg volt, de fölgyógyult betegségéből: Bizony, JAVAMRA vált a nagy KESERŰSÉG.”

Bibliaolvasó Kalauzunkat követve, az Ószövetségben Izráel történelmének a királyok uralkodása alatti időszakáról olvasunk. Az első király, Saul szomorúan végződött uralma után jött Dávid és Salamon, akik a megerősödés, gazdagodás korát hozták el. De utánuk kettészakadt az ország, az északi és déli részek külön-külön királyokat választottak, és gyakori volt a testvérviszály is. A Királyok könyve úgy veszi sorra az uralkodókat, hogy Isten mércéje alá állítja őket, vajon követték-e az Úr akaratát, helyesen kormányoztak-e vagy sem. Voltak köztük jóra igyekvők, Isten törvénye szerint élők, de voltak bálványimádók és egészen gonoszak is.

Ezékiás az Úrnak engedelmeskedve uralkodott Júdában, a déli országban, sokszor hallgatott a nagy kortárs, Ézsaiás próféta szavára. Ézsaiás az ő könyvében leginkább jövendöléseket, látomásokat, ítélethirdetéseket jegyzett fel, de itt, az idézett igében kivételesen elbeszéli a királyával történteket. És milyen jó, hogy így tesz! Mert amit nem említ a történeti könyv, arról beszél a próféta: a külső történések mellett Ezékiás belső lelki történetéről, az utólag kimondott felismerésről, ahogy megértette az életét!

Felidézhetjük, elmesélhetjük mi is az élet-történéseinket, de hogy kik vagyunk igazából, arról sokkal inkább az árulkodik, hogy mindezeket a megtörtént dolgokat hogyan látjuk, értékeljük, hogyan éljük meg! A hitünk lehet ehhez Istentől kapott kulcs, mert ugyan Ő nem tart védőburokban minket, de adhat erőt és látást. Hogy külső történéseink mellett belső történetünk is lehessen, belül megtett utunk, ahogy érteni kezdjük, és helyére tenni tudjuk az életünk eseményeit.

A felolvasott történetben látjuk, hogy Ezékiás király halálosan megbetegedett, s a dolog eldöntöttnek tűnik, Ézsaiás próféta Isten üzenetét hozza erről: Meg fogsz halni. A király mégis sírva könyörög az Úrhoz, Ő megkönyörül rajta, és Ezékiás meggyógyul. Másfél évtizedet kap még a földi létre. Ennyi – mondhatnánk, vagy gondolhatná a király is, túl vagyunk rajta, felejtsük el. De nem, mert ott van a kérdés, ami ilyenkor sokszor visszhangzik belül: Mire volt jó mindez? Mit jelent? Mi is történt valójában?

Ezékiás nagy keserűségről beszél, s ezt jól ismerjük mi is. Voltak, vannak az életünkben kisebb-nagyobb fájdalmak, félelmek, csalódások, veszteségek, nehézségek-próbák.

A héber keserűség szó: márá, ami itt olvasható, nekem Naomi történetét juttatta eszembe Ruth könyvéből. Naomi férjével és két fiával költözik egy szomszéd országba, a szárazság és éhínség elől menekülve. Ott a hosszú évek alatt először férjét veszti el, azután mindkét fiát. Mikor már özvegyként, özvegy menyével hazatér, az őt örömmel köszöntőknek azt mondja: Ne hívjatok engem többé Naominak (nevének jelentése: öröm!), hívjatok inkább Márának! Bizony, van, amikor a mi nevünk is inkább „Márá”, mert az elkeseredés, a keserűség a legmeghatározóbb bennünk életünk ilyen nehéz szakaszaiban.

Ez azonban veszélyes és végzetes is lehet! Az Ószövetségben Saul király, az Újszövetségben Júdás is olyanok voltak, akik csalódásaik és tévedéseik során fokozatosan süllyedtek egyre mélyebbre, úgy, hogy megkeseredésükben végül már nem látták Istent sem és önmagukat sem igazán. Mind az egykor Isten által választott király, mind az egykor Jézus által választott tanítvány végül önkezével vetett véget az életének. Azt gondolom, hogy minden végleges belekeseredés valójában lassú öngyilkosság!

Jézus azonban beszél egy másik lehetőségről, másik útról is. Példázatában a tékozló fiú, aki az Istentől elfordult önző ember képe, élete során mélypontra, a halál szélére jut, de ott magába száll, és egyszer csak látni kezd! Önmagát, a bűneit, de az Édesatyát is, akihez végül hazaindul.

És ismerünk a Bibliából megtörtént életpéldát is, Józsefét, aki beképzelt apuka-kedvencéből először rabszolga lesz Egyiptomban, mert gyűlölködő testvérei eladják, aztán életfogytiglanra ítélt rab, de végül, mikor Isten kiemeli őt ezekből a mélységekből, élet-iskolákból, azt tudja mondani viszontlátott testvéreinek – a bosszú helyett: Semmi baj, mert bár ti gonoszat terveztetek, az Úr jóra fordította azt! A gonoszból jó lett Isten kezében, és így már minden a helyére került.

Így fogalmaz Ezékiás is: a keserűség javamra vált. Áldássá, békességgé lett – ahogy más fordításokban áll. Az itt szereplő héber szó a salom, amely jót, áldást, békességet, testi-lelki teljességet jelent. Ő békességre jutott, Istennel és önmagával is, és ebben az áldott jóban élt még 15 évet.

A Lábnyomok című sokak által ismert versben a szereplő az élete végén visszanéz, és látja a saját lábnyomai mellett az őt kísérő, oltalmazó Úr lábnyomait is. A legnehezebb életszakaszokban azonban csak egy pár lábnyom látható. De kiderül, hogy nem azért, mert Isten éppen akkor hagyta magára, hanem mert karjaiba vette, és Ő vitte át a próbákon!

Milyen jó, ha nem csak az életünk legvégén láthatjuk így az Istennel való történetünket, hanem közben is vissza tudunk nézni, Őt felismerni. Aki mindvégig kísér, és még azt is megteszi – ha úgy látja jónak – hogy beleenged minket olyan mélységekbe, megélt keserűségekbe, veszteségekbe, ahol minden lelki erőnk elfogy, lelkileg jártányi erőnk sem marad, és fel kell vennie minket. Engednünk kell, át kell élnünk, hogy csak Ő visz!

Így volt ez Ezékiással is, aki mindig Isten szerint élt, nem voltak nyilvánvaló bűnei, mint némely elvetemült elődjének, jó király volt. Ilyenkor: „rendes-hívő-jóember” élettel, „annyi-jót-tett” élettel még nehezebb önmagunkat jól látni. A király sírva mondott imádságában is először az érdemeiről beszél, de milyen jó, hogy Ézsaiás leírta azt is, ahová végül Ezékiás eljutott: bűnvallást tesz! „Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé dobtad minden vétkemet.”

A „minden jól megy”-et, a „velem minden rendben van”-t, a „jóember-jóhívő”-t égette le róla Isten ezzel a próbával. Annak az igazsága ragyogott rá, és élhette át teljesen, hogy egyedül KEGYELEMBŐL van életünk! (Az az igazság, hogy mindig csak egy pár lábnyom van!)

De ezt a kegyelmet el kell tudnunk fogadni. El kell tudni fogadni, hogy nem ÉN! A nagy király is rengeteg emberrel, orvosokkal, udvari tudósaival is beszélhetett volna, hatalmával, gazdagságával keresve segítséget, kérhette volna a prófétát is, hogy mondjon mást! Ismerjük mi is a saját próbálkozásainkat, önboldogító, önigazoló erőlködéseinket…

De Ezékiás befelé, a fal felé: az Úr felé fordul! Neki sír keservesen, az Ő kezébe teszi le magát. És így jut el – Isten közelében – érdemeitől önmaga igazi látásáig. Abból, hogy jó király vagyok, gazdag vagyok, erős vagyok, jó ember vagyok, oda, hogy a Tiéd vagyok! Méltatlanul, érdemtelenül, keserűségestül – de a Tiéd.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet."

(Lukács evangéliuma 19,10)

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

Alkalmaink:
• Bibliaóra szerdán 18 órakor a Gyülekezeti Házban
• Istentisztelet Akarattyán vasárnap 9-kor az Imaházban (Köztársaság u.)
• Istentisztelet Kenesén vasárnap de. fél 11-kor a Templomban

• Az idei egyházlátogatás június 18-án, hétfőn 18 órakor lesz a Gyülekezeti Házban Lukátsné Orovicz Piroska egyházmegyei tanácsos, várpalotai lelkipásztor vezetésével. Az alkalomra szeretettel hívjuk a presbiter testvéreket!

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára