Jézus valósága

Alkalom: 
Húsvét utáni 1. vasárnap - Quasimodogeniti
Dátum: 
2018. április 8. 10:30
Alapige: 
Jn 20,28-29
Audio: 

Olvasmány: János evangéliuma 20,19-29
Alapige: János evangéliuma 20,28-29

"Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek."

A felolvasott jelenet, Jézus és Tamás beszélgetése, éppen egy héttel húsvét után játszódott le – amiben most mi is vagyunk. Görögkatolikus testvéreink egyenesen ezt a húsvét utáni első vasárnapot Tamás-vasárnapnak nevezik. Szegény Tamás, Júdáson kívül, aki árulkodó Júdás lett, egyedül a tanítványok közül ő kapott állandó jelzőt: hitetlen Tamás. Ebből jön a tamáskodás = kételkedés, hitetlenkedés jelentésű kifejezésünk is.

Pedig a többiek semmivel sem voltak jobbak vagy hívőbbek Tamásnál. Az emberi beszédnek, az üres sírtól visszasiető asszonyok tanúságtételének ők sem hittek. Jézusnak ugyanúgy meg kell jelennie a számukra, és akkor szemükre is veti hitetlenségüket. Sőt, örülnek a megjelenő Úrnak, de még akkor is hitetlenkednek, Jézusnak ennie kell a szemük láttára, hogy megmutassa, nem szellem vagy ilyesmi. És még akkor sem borul le egyikük sem ezzel a gyönyörű hitvallással: Én Uram és én Istenem!

Nem különbek tehát, Tamás egyszerűen csak az, aki ki is mondja, hogy ha nem lát, nem tapasztalja meg Jézust élő valóságában, akkor nem tud hinni. Hány mai ember kétségét meri kimondani! De ő az, aki – ha találkozik Vele – leborul és hisz. Egyik sem különb nála, mégis leíródik Tamás története, mert üzenete van számunkra, a Feltámadást húsvét után, sok évvel, évszázaddal utána ünneplőknek.

Ennek az üzenetnek a lényege, hogy a Feltámadásban nem az tud igazán hinni, igazán azt boldogan ünnepelni, akinek rendíthetetlen, tökéletesen hibátlan hite van – mert ilyen ember nincs! Sem az, aki kérdések és kétségek nélkül hisz vakon – mert az ilyen ember csak menekül a saját benső kérdései és kétségei elől. Sem az, aki hangosan-erőszakosan meg tudja „magyarázni”, milyen „logikus bizonyítékai” vannak ama kétezer évvel ezelőtt történteknek, vagy aki elvontan tud elmélkedni a létről és nemlétről…

Hanem sokkal inkább az, akit megrémít a semmi, a hiány mélysége az életében, akinek fáj a gyász, a veszteség szerettei miatt, akit átjár az elmúlás és a földi emberlét értelmetlenségének rettenete. És Tamás ilyen volt.

Őt mélységesen érintette mindez. Ő az, aki – mikor Jézus az elmenetéről beszél, s hogy tudják az utat – kétségbeesetten kérdez rá erre az útra. Ő az, aki – mikor Jézus életét kockára téve készül felmenni Jeruzsálembe, Bethániába, hogy a halott Lázár testvéreit meglátogassa – szenvedélyesen kiáltja, menjünk, haljunk meg vele mi is! És most itt maradt, magányosan belerendülve a gyászba.

Először is, miért nincs ott Tamás a többiekkel? Valójában nem lehet pontosan tudni. Talán annyira csalódott, hogy megkeményedett belül, nem akar találkozni senkivel, egyedül gyászol. Lehet, hogy visszament a családjához, az ikertestvéréhez, a régi életéhez, akik még megmaradtak neki, és ott keres vigaszt, válaszokat a kérdéseire. Az is lehet, hogy az utcákat rója azon a húsvéti napon, ő ugyan nem bujkál, mint a többiek, zárt ajtók mögött, félelemben. Talán azt se bánná, ha őt is elfognák és megölnék.

Akivel együtt és akiért Tamás kész volt meghalni már nincs, Jézus elment, meghalt. Talán haragszik is Jézusra: miért hagyta ezt, miért halt meg? Vagy haragszik magára Istenre: miért engedte, hogy ez történjen? S talán haragszik önmagára is: miért futott el ő is a többiekkel együtt nagycsütörtök éjjelén? Nem tett meg mindent, amit lehetett volna…

Ismerősek nekünk ezek az érzések-gondolatok, ez a tamás-állapot? A szomorúság, önvád, bűntudat, csalódás, veszteség, aggodalom mind nagyon meg tudnak terhelni minket. Be tud zárni úgy, hogy nem tör át már rajta emberi szó, biztatás, vigasztalás. Olyan állapot ez, amibe belevakul-süketül a lelkünk. Milyen jó, hogy Tamás nem marad ebben!

Talán a többiek keresték meg a jó hírrel az élő Jézusról, talán magától ment vissza, nem tudni. De az bizonyos, hogy szüksége van a közösségre, kell a testvér, a gyülekezet, még a szomorúságban, kétségek, csalódások között is. Mert itt hallható meg a Szó: Ő él! De még ezzel vitatkozni is csak így és ott lehet. És mert így van esély mégis – a Találkozásra! Mert a Találkozásra van szükség! Kibékülni Istennel, élő kapcsolatra találni az élő Jézussal. Tamást nem a tanítványtársai győzik meg. Ők lelkendeznek, bizonyságot tesznek, odaállnak mellé, de mindez nem elég.

Fontos az „örökölt hit” olyan értelemben, hogy ha úgy tudunk felnőni, olyan családban, szülőkkel, nagyszülőkkel, ahol hallunk Istenről, az Ő Jézusban megmutatott szeretetéről, bízó-hívő életeket láthatunk. Fontos a „meghallott hit”, amikor lelkész, hívő testvér tesz bizonyságot a saját reménységéről. De mindez nem elég, a hit harcát nekünk személyesen kell megharcolni! Azt szoktuk mondani, Istennek gyermekei vannak, nem unokái, hogy a hitet magát nem lehet örökölni, csak ajándékba kapni.

Azt gondolom, Tamás nem igazán hitetlen volt, hanem inkább megrendült hitű, bajba jutott hitű. Azt mondja: Nem hiszem! Hacsak nem… Ha én is látom, érzem, megtapasztalom! És ebben már küzd, és kimondja, szinte kiáltja, hogy mire is vágyik igazán. Az élő Jézussal találkozni!

Jézus meghallja és meghallgatja ezt a kiáltást. Tamásért külön eljön újra, sebeit mutatja, önfeláldozó szeretete jeleit viszi oda Tamásnak.

Ahogy azóta is, mi is erről ismerhetjük fel Őt. Irántunk való, önfeláldozó szeretetéről. Mert Ő megjelenik nekünk is. Meghallja, amikor kétségeinkben kiáltunk, mikor istenlátásunk meghomályosul, amikor csak az tűnik valóságosnak, ami e földi létben hat ránk, és sötét árnyékával fölénk magasul.

Nekünk is mondja: Békesség neked! Boldogok, akik nem csak testi szemmel látnak. Akik nem vakulnak bele a pusztán testi látásba.

Ha valakinek megszületik vagy új életre erősödik a szívében a hit, akkor megnyílnak a lelki szemei. A húsvéti hit nem a feltámadás mikéntjét magyarázgatja, hanem az élő Jézussal találkozik! Ebből fakad a bizonyossága: velem van! Egyedül az élő, hozzánk közel jövő, odalépő, megszólító, karját felénk táró Jézus adhat ilyen hitet, látást.

Amikor kegyelmes szeretete olyan erővel jön közel, hogy nyilvánvalóvá lesz élő valósága. Megmutatja magát hirtelen és váratlanul, egy szóban, egy elevenné váló és ránk kiáltó igében, vagy egy történésben, egy életfordulatban. Vagy egyszerűen abban a minket mélységesen betöltő békességben és erőben, amivel Szentlelke által megajándékoz.

És akkor helyre kerül a valóság. És nincs többé szükség bizonygatásokra, mert megszületik bennünk a bizalom. A hit tudása arról, amiről Jézus beszélt: Íme, én élek, és ti is élni fogtok, mert veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Én vagyok a jó pásztor. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik.”

(János 10,11.27-28)

Igehirdetések

2018.04.15.
Zsolt 95,6-8
2018.04.02.
Jn 20,13
2018.03.25.
Mt 21,10-11

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára