Elindulások

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap
Dátum: 
2018. szeptember 2. 10:30
Alapige: 
Lk 15,13.18; Ézs 48,17; Lk 5,27-28
Audio: 

Olvasmány: Lukács evangéliuma 15,11-24
Alapige: Lukács 15,13.18; Ézsaiás 48,17; Lukács 5,27-28

"Elköltözött egy távoli vidékre... Útra kelek, elmegyek apámhoz..."
"Én, az Úr vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell."
"Így szólt hozzá: Kövess engem! Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt."

Ha nem is vagyunk mindannyian kisdiákok vagy már továbbtanulók, mind tudjuk, hogy holnap elkezdődik az iskola. Megszólal a csengő, és indulni kell, neki egy újabb tanévnek és reménység szerint az életben való előbbre jutásnak. Akik a tavaszi ballagáson búcsúztak, már újat kezdenek.

De nemcsak a diákok, hanem mi mindannyian az életutunk során elbúcsúzásokban és nekiindulásokban vagyunk. Mindig búcsúzunk attól, ami elmúlt, amit épp magunk mögött hagyunk. Lépünk tovább, és búcsúzunk attól, amit elértünk, kivívtunk, vagy amit/akit épp elvesztünk, mert lépnünk kell tovább. És nekiindulunk újra és újra, kétségekkel, aggodalmakkal vagy reményekkel, de mindig tovább.

Lehet így e földi létben egyszerűen csak fizikailag jönni-menni, akár csak átlépni a szomszédba, vagy hosszú útra kelni. Aztán lehet átvitt értelemben is az életben eljutni valamire, mások által is látható módon.

De mindannyian végigmegyünk egy belső úton is. Persze lehet ezen is magunkban örökké egy helyben topogni, lejtőn mélyre jutni, keservesen kapaszkodni vagy szépen előre haladni, és haza találni. Járhatjuk ezt is mindig egyedül, magunkat sem találva, de lehet önmagunkkal találkozni, társra is találni, és legfőképp a velünk járó Istenre rádöbbenni.

A mai napra kijelölt evangéliumi történetünkben a tékozló fiú kétszer is útnak indul. Saját pillanatnyi utunkon vezessen most az ő példája, Isten nekünk adott „mécses” Igéje és Szentlelke!

Amikor először elindul, az tölti be, az viszi előre, hogy „van valamim”! Ilyen utakon így gondolkodik az ember, van vagyonom, erőm, ifjúságom vagy már saját bölcsességem, vágyak, tervek, akarások.

Mikor az első útra indul, egyedül megy. Végre egyedül! Nem dirigál neki senki, nem kell tekintettel lenni másra, „megvalósíthatja” önmagát. És persze csapódnak hozzá biztos sokan, a vagyon eltékozlásában bőven ott vannak a haverok, a nők – ahogy a fiú bátyja később felemlegeti -, de el is tűnnek hamar, a másokkal együtt csak illúzió.

Amikor először elindul, az út nagyon könnyűnek tűnik, szinte repül! De ez az út később keservessé lesz, és a mélységbe vezet. Végre szabadnak hiszi magát, hogy birtokolja a saját életét, önmagát, pedig nem! Éppenséggel kívül reked önmagán, a belső úton el sem indul.

Mi felismerjük-e életünkben az ilyen útjainkat? Amikor az tölt be, az visz, amim van! És én mondom meg, hogy merre! Nem akarok mást cipelni, másra hallgatni, tekintettel lenni, se Istenre se emberre! Amikor először jól, remekül megy, aztán valahogy nagyon keserves lesz a vége…

A nagy én-döntésben, masírozásban, van-e szembenézés önmagammal, önmagunkkal?

Amikor a tékozló fiú második útjára indul a történetben, a disznók vályúja mellől, már nem az tölti be és viszi előre, hogy „van valamim”, hanem hogy „van Valakim”! (Sajnos sokszor az életünk ilyen felismeréséhez először a „nincs semmim” keserű megtapasztalása kell)

Mikor első útjára indult, egyedül ment, s aztán látszólagos társakra lelt, de most – bár kívülről úgy tűnhet, ugyancsak egyedül van – valójában vele van ez a Valaki. A testi-lelki nyomor mélységében megjelent számára az Atya arca, és ennek olyan közelsége, ereje, ami fordítani tudott az életén, és hazaindítani. Ott van vele ez az arc végig az úton.

Mikor először indult, talán nem is tudta pontosan, hogy hova-merre, a lényeg az volt, hogy onnan el! Abban volt biztos, hogy hogyan akar menni. Most viszont már nem annyira tudja, hogyan fog eljutni, de egyet biztosan, hogy merre tart: haza, az otthonába, apja házába, Ővele…

Az első úton könnyű léptekkel indult, és a végére lett keserves, ez az indulás azonban nagyon nehéz. Egyrészt azért, mert az ilyen belső út többnyire valami nagy mélységben kezdődik. Másrészt pedig azért, mert az induláshoz ki kell mondani, hogy elrontottam. Vétkeztem. Atyám ellen, mások ellen, önmagam ellen. De ebből lesz, van megérkezés és öröm és békesség és áldás.

A második útja egy kényszerhelyzetből, kiszolgáltatottságból, szolgaságból, nyomorból indul, de végre „belül” van önmagán, magába szállt. Belső útra indul az Atya felé – az Atyával.

Lehetséges nekünk is, újra és újra, vargabetűkből, lelepleződött illúziókból, elrontott dolgokból, bűnökből, magunkramaradásokból így elindulni életünk során, ezen az úton menni. Mert megállít Valaki – akármilyen külső úton is vagyunk éppen, napfényesen, biztos léptekkel haladva, vagy mélységben, megfáradva.

Valaki, aki a lehető legmesszebb és legmélyebbre eljött értünk a saját földi, golgotai útján. Közel hajol, és arcában meglátjuk az Atya arcát, a mennyei szeretet, a hazaváró Isten arcát.

Jézus Krisztus ez, aki rálépett az emberlét halálig is elvezető útjára, hogy utánunk jöjjön, és hazavigyen. Istenhez, egymáshoz, és egy belső úton önmagunkhoz. Van Valakink!

És Ő nem azt mondja, hogy eltévedtél, elrontottad, de most indulj, majd erre meg arra menjél! Hanem kézen fog, és azt mondja, hogy innentől veled vagyok, és nem hagylak el az úton.

Kövess engem! Együtt megyünk…

Ővele ki tudjuk mondani azt is, hogy elrontottam. Vétkeztem.

Tudunk dönteni, hogy ezentúl már nem akarunk egyedül, csak Vele.

Már nem a magunk feje, vágya után, hanem bízva és várva, hogy Ő vezessen. És követjük, a kezébe kapaszkodva, akármi-akárhogyan is lesz majd az úton. Mert a jóban-szépben, de a nehézben is, Ővele az út javamra válik, az az út, amelyen járnom kell.

Így indulhatunk most új tanévnek, diákok, nevelők, pedagógusok. De így indulhatunk mindannyian vissza a hétköznapokba, a családjainkba, szeretteink közé, a munkáinkba. Ezért könyörögjünk most énekelt imádságban is:

"Vezess engem utadon, Magad légy az út,
melyen lelkem a halálból életre jut.
Jézus, nyájas és szelíd, láss meg engemet:
El ne engedd, hű Megváltóm, már kezemet!"

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!"

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

2018.11.11.
1 Pt 2,13a; Ef levél 5,21
2018.11.04.
4Móz 23,23; 24,9
2018.10.28.
Mt 26,27-29
2018.10.21.
4Móz 13,1-2.25.32-33; 14,6-10
2018.10.14.
1Jn 3,1a.9a.

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

Alkalmaink:
• Imaóra hétfőn 18 órakor a Gyülekezeti Házban
• Bibliaóra szerdán 16 órakor a Gyülekezeti Házban
• Istentisztelet Akarattyán vasárnap 9-kor az Imaházban (Köztársaság u.)
• Istentisztelet Kenesén vasárnap de. fél 11-kor a Templomban

• November 17-én szombaton tartja hagyományos őszi konferenciáját a Dunántúli Református Nőszövetség, amely alkalomra szeretettel várják az asszonytestvéreket!
• November 17-én szombaton lesz a Dunántúli Református Akadémia idei második alkalma Pápán. Témája: Református mártír lelkészek az üldözések idején – Mit tanulhatunk tőlük ma? Kérjük szépen azokat, akik szeretnének részt venni, jelezzék ezt a lelkészeknél, mivel előzetesen regisztrálni kell!
• November 5-én Választói Közgyűlésen gyülekezetünk egyhangúan gondnokává választotta Bollók Gyula presbiter testvérünket. A döntés 18-án vasárnap válik jogerőssé. Neki hálásan köszönjük a szolgálatra való készségét, Sipos Károlyné előző gondnoknak pedig eddigi szolgálatát, a közösségünkért végzett sokrétű, áldozatos munkáját!
• Október 22-én hunyt el Nagy Lajos testvérünk 57 esztendős korában. Hamvainak elhelyezése november 5-én történt katonai tiszteletadás mellett, református egyházi szertartás szerint. Isten vigasztaló kegyelme legyen gyászoló szeretteivel!
• November 5-én elhunyt Sipos Jánosné (Németh Katalin) testvérünk 89 éves korában. Temetése november 16-án pénteken 13 órakor lesz a református temetőben. Istenünk szeretete legyen gyászolóival!

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára