Várj az Úrra!

Alkalom: 
Advent 2. vasárnapja
Dátum: 
2017. december 10. 10:30
Alapige: 
Ézs 25,9; Zsolt 130,5
Audio: 

Olvasmány: 130. Zsoltár
Alapige: Ézsaiás 25,9; Zsoltárok könyve 130,5

"Ezt mondják majd azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, és ő megszabadított minket! Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának!"
"Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében."

Advent. Ez a szó Jézus Krisztus érkezését, eljövetelét jelenti, a keresztyén ember számára a karácsony előtti várakozás és készülődés ideje. Számunkra ez utóbbi, a készülődés az egyértelműbb, a kézzelfoghatóbb, amiben aktív lehet az ember. A bibliai adventben, lelki értelemben is fontos ez a fogalom, hiszen Keresztelő János, az Úr útkészítője is erre buzdít, megtérésre híva hallgatóit: „Készítsétek az Úr útját!”

Valamikor a napokban, egy kicsit már fáradtan a napi teendők után, egy kis üzletben beszélgettünk a zárás előtti percekben, néhányan fiatalasszonyok. Új beszélgetőtársaim vég nélkül sorolták, hogy ezekben a hetekben, napokban mennyi a tenni-való, a venni-való: amit beszerezni, megtervezni, előkészíteni, megcsinálni kell még. Hogy a munkahelyen mennyit kell még ledolgozni, hogy az ünnepekben majd legyen szabadság. Hogy mennyi minden vár még rájuk. De a kérdésemre, hogy vajon ők mit várnak az adventben, mit várnak a karácsonytól, bizonytalan csend lett. "Talán egy kis nyugalmat” – hangzott végül…

Mit várunk? Erről a várakozásról szól a felolvasott zsoltárvers, és Ézsaiás is erre válaszol, amikor azzal biztat, hogy közel az öröm napja, amikor várakozásunk beteljesül.

Mai igénk tehát azt kérdezi tőlünk: milyen a mi adventi várakozásunk? Várunk-e valamit vagy valakit? És hogy „azon a napon” majd, karácsonykor, megérkezik-e hozzánk valaki, kapunk-e valóban valamit?

Ahogy a zsoltáríró szavait hallgatjuk, azt tudjuk meg először is, hogy ő az Urat várja. Nem egy kis nyugalmat, nem egy kis hangulatot, tehát nem valamit, hanem valakit!

Mi, emberek, sok mindenre várunk, sok mindent elvárunk az élettől, egymástól és magunktól is. Folyton várunk: a hónap végén a fizetést vagy a nyugdíjat, a megállóban a buszt, a boltban vagy a rendelőben a sorunkat. Várjuk az életünktől, hogy valami megtörténjen, elkezdődjön vagy megváltozzon, véget érjen végre. Hogy más – hogy könnyebb legyen.

Elvárunk-várunk másoktól: „csak egy kis” megértést, egy jó szót, talán egy bocsánatkérést. Több elfogadást, segítséget, hogy megváltozzon, vagy talán csak hogy végre eljöjjön, hogy ránk nyissa az ajtót.

És magunktól is sokat elvárunk: teljesítményt, hogy képes legyek valamire, hogy megoldjam, hogy sikerüljön, vagy hogy tovább tudjak lépni végre. Hogy szeretni tudjam, hogy megbocsátani tudjam, hogy folytatni tudjam, vagy hogy éppenséggel végre megváltozzak.

De tudjuk-e mindezektől – dolgoktól, emberektől, sőt, magunktól is – függetlenül: várni az Urat, az Istent?! Az Istennel való találkozást? A sokféle várt és elvárt dolog között, fölött, várom-e, akarom-e Őt magát? Hogy Ő érkezzen meg hozzám, talán éppen az életem történéseiben, a másik emberben, a bennem megszólaló hangban, megcsendülő igében?

Igazából ez a kérdés, a kérdéses, és nem az Ő érkezése, hiszen Jézus szól így hozzánk: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek”. Éppenséggel Ő vár arra, hogy eljöhessen, hogy megérkezhessen hozzánk!

De ahhoz, hogy ez megtörténjen, igazából várni kell. „Várom az Urat” – mondja a zsoltáros – „várja a lelkem”! Ez azt jelenti, hogy a bensőm, az énem legmélye és az egész valóm.

A bensőm, vagyis ez nem csupán külsőség, szép adventi dekoráció. Mélyre kell engedni a várakozást, akkor is, ha ijesztő, bevallani, ha fájó a hiány, az üresség, amit magunkban felismerünk. Amikor – bár talán nagyon profán a példa a maró hiányról, a belső éhségről – egy végigdolgozott vagy végigkirándult nap után, hazaérve megpillantjuk a terített asztalt, és belénk mar a felismerés: Istenem, milyen éhes is vagyok! Vagy mikor a szeretett személy – társ, gyermek, unoka – messziről vagy hosszú idő után érkezik talán: a lelkünk is füleli a hangját, a lépéseit, annyira várjuk…

Merjük-e igazán érezni, mennyire fáj Isten közelségének hiánya, mennyire rémületes a belső ürességünk, isten-éhségünk?! Vagy elmenekülünk-e előle adventi jövök-megyekkel, teszek-veszekkel?

Várja-e a lelkem az Urat, várja-e egész valóm? Az, aki vagyok, mindenestül? Még a kétségeim, a bizonytalanságaim is? A kérdés bennem: Ki is vagy te, Istenem? Tulajdonképpen mit akarsz velem, mit hozol nekem, az életembe, mikor megérkezel? Tudom-e teljes valómmal várni őt, kétségekkel és kérdésekkel együtt, engedve, hogy betöltsön a várakozás? Ha csak időnként is, ha csak néhány percre – minden mást csendre inteni?

Ahogy egy másik zsoltár mondja: „Légy csendben, és várj az Úrra!”. Nem kell félni a csendtől, a Neki átengedett percektől. Egyik énekünk is erre biztat: „Csak légy egy kissé áldott csendben, s magadban békességre lelsz…”

És az utolsó mai fontos üzenete Ézsaiásnak és a zsoltárosnak is a várakozásról: „bízom ígéretében”, „hogy megszabadít minket”. Várni nem lehet senkit bezárt ajtók mögött. Istent sem lehet, csak reménységgel és bizalommal várni! Csak félelem nélkül, tartózkodás, rejtőzködés nélkül!

Nem úgy, ahogy a karácsonyi vendéget várjuk: idáig jöhetsz, a szépen kitakarított nappaliig, de tovább nem!

Hiszen tudom: ami Őbenne érkezik, az nem kíméletlen ítélet, hanem szabadítás attól, ami nekem is fáj, ami rossz. Nem hideg számonkérés és büntetés, hanem sebeket kitisztító, de be is gyógyító hatalom. Ami Őbenne érkezik, az nem magas feltételek és elvárások sokasága, hanem megbocsátó szeretet, amely hazavár, és tanít utat-utakat találni…

Rábízom magam Istenre, hiszen az Ő szabadítását várom! Karácsonykor Isten cselekszik: Ő jött el Jézus Krisztusban, hogy meghaljon értem, és nekem életet adjon. Ő jön el hozzám, hogy szeressen, hogy megszólítson, hogy formáljon, hogy vezessen… Hogy nálam otthon legyen.

Ez a hit, ez a bizalom, ez a várakozás tud majd Ézsaiással együtt ujjongani: Eljött hozzám az én Istenem, Ő az, akit vártam! Éhségemre és keresésemre választ kaptam! Én kinyíltam, és Ő benyitott, és bejött hozzám…

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok."

(Lukács evangéliuma 21,28)

Igehirdetések

2018.12.09.
Ézs 35,3.4.6b.8a.9b.10b
2018.11.25.
Ézs 65,18-19a
2018.11.18.
Zsid 6,13-15.18-19
2018.11.11.
1 Pt 2,13a; Ef levél 5,21

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

Alkalmaink:
• Imaóra hétfőn 18 órakor a Gyülekezeti Házban
• Bibliaóra ezen a héten nem lesz

• Istentisztelet Akarattyán vasárnap 9-kor az Imaházban (Köztársaság u.)
• Istentisztelet Kenesén vasárnap de. fél 11-kor a Templomban

• December 14-én pénteken 16 órakor tartja Nőszövetségünk a soron következő alkalmát. Szeretettel várjuk a nőtestvéreket!
Adventi játszóház lesz december 15-én, szombaton 15:30 órától a Gyülekezeti Házban. Karácsonyi díszek készítése, adventi történet, közös éneklés és szeretetvendégség. Várjuk szeretettel a gyerekeket, szüleikkel és nagyszüleikkel együtt!
• Gyülekezetünk idén is részt vesz a közös gyertyagyújtások alkalmain. Kenesén jövő szombaton, 15-én este 18 órakor, Akarattyán pedig jövő vasárnap, 16-án 16 órakor szolgálunk. Mindenkit várunk szeretettel!
• 2019. évi Bibliaolvasó Kalauz, igés naptárak, kártyanaptárak, könyvek, karácsonyi kifestők, ajándéknak is alkalmas gyermekfoglalkoztatók, képeslapok egész héten kaphatók voltak, és még ma is megvásárolhatók a Gyülekezeti Házban. A Képes Kálvin Kalendárium, amelyben a mi gyülekezetünk is szerepel, már elfogyott, de utórendelést elfogadunk, kérjük a Testvéreket, szóljon, aki szeretne még venni.
• Elhunyt Hódos Jánosné testvérünk. Temetése december 14-én pénteken 15 órakor lesz. Isten vigasztalása legyen gyászoló szeretteivel!

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára