A Szentség tükrében

Alkalom: 
Szentháromság vasárnapja
Dátum: 
2017. június 11. 10:30
Igehirdető: 
Alapige: 
Ézs 6,4-5.8
Audio: 

Olvasmány: Ézsaiás próféta könyve 6,1-8
Alapige: Ézsaiás próféta könyve 6,4-5.8

"A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel. Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim! ... Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!"

A Szentháromság vasárnapja Isten teljességének, három-egy voltának titka felé fordít bennünket.

A Szentháromságról szóló tanítás viszonylag későn alakult ki. Letisztult formájában a Bibliában sehol nem olvasunk róla, mégis az egész Szentírás bizonyságtétele szerint Isten háromféle módon, háromféle arccal fordul az emberek felé. A Szentháromságról szóló tanítás megpróbálja emberileg érthetővé tenni Isten teljességének titkát: Azt, hogy Ő megismerhető mint Atya, aki alkotott és fenntart mindeneket; megismerhető mint Fiú, akiben testvérünkké lett, aki halálával és feltámadásával elvégezte megváltásunkat; és megismerhető mint megelevenítő Szentlélek, aki Isten gazdagságát, erejét közel hozza, és érzékelhetővé teszi.

A felolvasott Igét a perikóparend jelöli a mai ünnepre, és ahhoz úgy kapcsolódik, hogy Istent a maga teljességében, szentségében mutatja be. A hangsúlyt azonban nem arra helyezi, hogy Isten titkát boncolgassa, hanem arra: Milyen az ember Isten szentségének tükrében? Milyenek vagyunk, hol a helyünk és mi a feladatunk Isten teljességének fényében?

Ézsaiás prófétai elhívásának története ez. A próféta látomásában látja az Urat, az ég és föld királyát. Gyarló és esendő emberi képekkel próbálja körülírni, érzékeltetni Isten szentségét és dicsőségét. Isten olyan hatalmas, hogy palástja betölti a templomot, de valójában az egek egei sem tudják Őt befogadni, dicsősége pedig az egész világra kiterjed. Szeráfok vannak körülötte, akiknek kórusa azt hirdeti: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet”. A szeráfok valamiféle „tűzlények” lehettek, nevük a tűz, égetés szóból származik, ezért is van az, hogy miközben énekelnek, füsttel telik meg a templom. De ez a füst nem fojtogató füst, hanem akárcsak a képek többi részlete, Isten szent és dicső voltát jelzi. Isten nagyságához senki sem fogható és nem is hasonlítható. Ő valaki „egészen más”. Őhozzá a szeráfok sem mérhetők: Miközben énekelnek, szárnyaikkal még ők is szégyenkezve eltakarják magukat a színe előtt. Még csak rá sem mernek nézni, úgy hódolnak Neki, és dicsőítik Őt.

Nem csoda, hogy mindezt látva a prófétát félelem fogja el. A Szent Istennel való találkozás rádöbbenti őt saját és népe tisztátalanságára. Rádöbben, kicsinységére, elesettségére, és hogy mennyire távol áll ő Isten szentségétől. „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok.”

Nekünk is újra meg újra ebben a tükörben kell meglátnunk magunkat. Hozzá vagyunk szokva, hogy másokhoz, emberekhez mérjük magunkat, és természetesen mindig találhatunk környezetünkben olyanokat, akikhez képest jobbak, szebbek, ügyesebbek lehetünk. Itt azonban nem ilyesmiről van szó. Itt mi a mindenható Isten szentségének és tisztaságának tükrében állunk, ahol mi is csak azt tehetjük, amit ezek a szeráfok: Eltakarjuk arcunkat, lesütjük szemünket, és mondjuk, azt, amit Ézsaiás: Jaj nekünk, mert tisztátalan emberek vagyunk!

Ha ennek látására eljutottunk, akkor viszont jön a következő kérdés: Vajon tetszhetünk-e mi ilyen állapotban Istennek? Kellünk-e Neki bármire is? Jók vagyunk-e valamire? – Ézsaiás példáján egyértelmű a válasz: Igen, de nem akárhogyan!

Jézus ismert példázatában két imádkozó embert állít elénk: Az egyik egy farizeus, aki önmagával van eltelve, és másokhoz, például a vámszedőkhöz hasonlítja magát, akikhez képest ő tökéletes ember. A másik egy bűnbánó vámszedő, aki nem hasonlítja magát senkihez, hanem átérzi Isten templomában önmaga semmi voltát, és kegyelemért könyörög Istennek (Lk 18). Nem kétséges, hogy Jézus kettejük közül kit tekint követendő példának. Az alázatost, aki nem henceg, nem követel, hanem kegyelmet kér. Aki tudja, hogy Isten irgalma nélkül csak büntetést érdemelne.

És amikor a próféta ezt megvallja, amikor népéért és önmagáért kegyelemért esedezik, megtörténik a csoda. Az egyik szeráf odarepül hozzá, és az oltárról vett parázzsal jelképesen megtisztítja az ajkait, és meghirdeti számára a teljes bűnbocsánatot.

Isten szemében az az alkalmas ember, aki önmagát alkalmatlannak találja. Aki belátja önmaga semmiségét, méltatlan voltát. Isten odafordul a bűnét meglátó és megvalló emberhez, és magához emeli. Ő, a Szent, megszenteli a tisztátalant. Ő az ilyen embert nem hagyja kétségek között, nem hagyja vergődni, hanem megszólítja, felemeli, és megnyugvást ad neki.

Valami ilyesmi történt a kereszten a bűnbánó latorral, aki talán megérzett valamit Jézus ártatlanságából, szent voltából, és irgalmát kérte. Jézus őt így oldozta fel: Még ma velem leszel a paradicsomban. Ehhez hasonlóan az első pünkösd után is azokból alakul meg a gyülekezet, akik elfogadják Péter szavait: „Ti feszítettétek keresztre a Krisztust” (ApCsel 2,36; 3,13-14). És ez akkor is így van, ha talán nem is voltak jelen. „Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre” – mondja egyik nagyheti énekünk (340). Csak az, aki belátja, hogy képtelen a jóra, aki hittel elfogadja, hogy Jézusnak érte is meg kellett halnia, az lehet Isten megszentelt életű gyermekévé.

Végül lássuk az Igéből, hogy mire is kellünk mi Istennek!

Miután Ézsaiás ajkait a szeráf megtisztította, ő más emberré lesz. A megtisztított életű ember hallja az Úr hívását, észreveszi a neki szánt küldetést, rádöbben, hogy feladata van. Ézsaiás meghallja Isten hívó szavát: „Kit küldjek el?”, és arra igent tud mondani: „Itt vagyok, engem küldj!”

Isten kérdése nem bizonytalanságot jelent, hanem azt, hogy arra Ézsaiástól vár választ! Ez a kérdés a prófétának szólt, Isten eleve rá gondolt. Az ő szolgálatát nem végezheti el sem angyal, sem szeráf, sem egy bűneit meg nem bánó ember a nép közül. Ezért részesül hát ebben a látomásban, ezért történik Isten és közte ott a templomban a találkozás. Ő kellett Istennek! Rá volt szüksége! Őt hívta, neki szánt küldetést, csak Ézsaiás eddig még nem állt készen rá.

Mostantól azonban a megtisztított élet nem marad üresen. Addigi tisztátalanságát, önzését felváltja a hála és a szolgálni akarás. A mulasztások helyébe az engedelmes cselekedetek lépnek. A megtisztított ajkak pedig hirdetik Isten jóságát és a ránk bízott üzenetet.

Hiszem, hogy Ézsaiás lelki útja ma is végigjárható. A megtisztulásnak ezt a csodáját bennünk is elvégezheti Isten Szentlelke. Legyünk hát készek erre, ha minket is hív!

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”

(1 Péter 5,7)

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára