A mi hitünk - Isten munkája

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap
Dátum: 
2017. augusztus 27. 10:30
Alapige: 
Jn 4,53
Audio: 

Olvasmány: János evangéliuma 4,46-53
Alapige: János evangéliuma 4,53

"Megértette tehát az apa... és hitt ő, valamint egész háza népe."

Ez a történet az evangélium elején még Jézus fellépésének kezdetén játszódik. Ő is felment Jeruzsálembe az ünnepre, sok csodát és jelet tett, azután hazatért. Szűkebb hazájában, Galileában pedig ki így, ki úgy fogadta. Voltak, akik hittek benne, de a legtöbben elutasították. Ez a történet a hit kérdéséről szól, a mi hitünkre kérdez rá. Mert bár a hit Isten ajándéka, Ő az, aki munkálja bennünk, de rajtunk múlik a válasz, tőlünk függ, hogyan engedünk teret Neki, oda engedjük-e a szívünket.

Nem mindig könnyű, ha az Úr kezébe vesz minket. Sokszor kezdi úgy munkálni bennünk a hitet, hogy először összetöri az „ön-hitet”.

A történet úgy kezdődik, hogy jön valaki, aki nem ismeri a szent iratokat úgy, mint egy tanult írástudó, nem ismeri Jézust sem úgy, mint a földijei, de végül mégis mindenkinél közelebb kerül hozzá. Jön egy királyi tisztviselő, aki komoly hivatalt visel, gazdagság, köztisztelet, hatalom mind az övé, van szép családja, szeretett gyermeke is.

Vagyunk sokan így, ha nem is ilyen magas pozícióban, de azzal az alapvető életérzéssel, hogy minden megvan, minden rendben. Hogy „elég” vagyok magamnak. És hol van már – ha valaha volt is – az a szomjúság és vágyódás, amiről a zsoltárokat is énekeltük: Várván várom az Urat, Hozzá kiáltok, szomjúhozom, mint a szarvas… Megvan Isten is, minden remek!

Olyan „ön-hittség” ez, amit nehéz felismerni, belátni önmagunkban, hiszen nem kell hozzá beképzelt nagyképűnek lenni. De ha jön egy próba, egy nehézség – kiderül. A nyomorúság, a baj ezt az „ön-elégültséget” töri össze, ebből mozdít ki. Jön egy próba, és akkor elfelejt az ember vitázni, okoskodni, kételkedni, és helyette megtanul újra igazán imádkozni, Istenhez fordulni és kérni. Sokféle szándéka lehet az Úrnak egy-egy szükséggel az életünkben, de a legfontosabb mindig az, hogy újra odaküldjön minket Jézushoz. Lehet, hogy eltávolodtunk Tőle, vagy elveszítettük az első szeretetünket Iránta, vagy talán nagyon ön-eléggé lettünk már, vagy talán sohase találtuk Őt meg igazán.

Ez az apa is így mozdul ki az életéből, és indul el Jézus felé. Nem volt a tanítványa, talán soha nem is látta, csak hallott róla, de most elindul, hogy igazán találkozzék Vele. Kapernaumból jön, a Genezáreti tó partjáról, fel a hegyekbe, Kánába. Annyi a távolság, mintha mi mennénk innen a Balaton partjáról Veszprémbe, gyalog. Talán kora hajnalban indult, hogy még dél körül odaérjen. Nehéz lehetett a hegyi út, az emelkedő, de hajtotta a gyermekéért való aggodalom, kétség és remény.

Aztán mikor megtörténik a várva várt találkozás, mit kap? Szemrehányást! Jeleket és csodákat vártok, hogy higgyetek! – veti a szemére az Úr. Mert Isten sokszor úgy folytatja bennünk a hit munkálását, hogy leleplezi az „érdek-hitet”.

Senki sem próféta a maga hazájában – idézi a szólást Jézus, Galileára gondolva, mert megtapasztalta, hogy éppen a hozzá legközelebb állók számára volt nehéz meglátni az ács fiában a megígért Messiást. Bár – azt olvassuk – voltak, akik befogadták Őt, de csak mert szintén fent voltak az ünnepen a fővárosban, és látták a csodákat és jeleket, amiket tett.

Ez az, amit az írásmagyarázók úgy hívnak: galileai hit.

Mintha azt mondanák az emberek: Lássuk, tényleg ő-e az! Vajon mit tud? Mit mutat, hogy higgyünk benne? Volt, hogy meg is kérdezték Jézustól: Milyen jelt mutatsz, hogy higgyünk benned? Olyan ez a hozzáállás, mintha Jézus valami porondon álló mutatványos lenne, a „hívők” pedig a nézőtéren ülő közönség. Akik kívülről néznek és ítélnek. De sokan gondolkodnak így a világban! Isten? Na, majd ha csodát tesz, és megmutatja nekem magát, akkor hiszek!

De ilyen csodaváró hit a történetbeli apáé is. Nem volt Jézus követője, nem ment hallgatni Őt, mikor bűnbánatról, megtérésről, az ember életében megvalósuló Isten Országáról tanított. De most jön. Most van szükségem rád, adj! Segíts! Mutasd meg a hatalmadat!

Erre mondja Jézus: Nem, ez nem igazi istenhit! És leleplező szavára lehet megsértődni, Tőle elfordulni, megkeményedni. Ahogy bennünk is lehetnek ilyen keserűségek, hogy nem segített, nem gyógyította, nem mentette meg! Nem azt adta, amit kértem! Hozzá fordultam, erre rámutatott a bűneimre, rákérdezett az életemre, pedig én nem ezt kértem, nem ezt kérdeztem. De lehet az Ő intő szavát elfogadni is, és késszé válni a mélyülésre, tovább lépésre, igazi hitre. Mert Isten végül úgy munkálja bennünk a hitet, hogy valóságos Őráhagyatkozásra, „bizalom-hitre” hív minket.

Azt mondja a gyermekéért aggódó, könyörgésében kitartó édesapának: Menj el! és Él! Az bizonyosan nem ezt várta. Hiszen azt kérte, hogy a Mester menjen el hozzá. Most pedig csak szavakat kap, egy felszólítást és egy ígéretet. Csodákat és jeleket vártok, hogy higgyetek? – kérdezi Jézus. Csakhogy ez épp fordítva van! Hit nélkül nem láthattok csodát. Hit nélkül nem érthetitek meg és fel sem ismerhetitek Isten jeleit az életetekben!

Nyilván nehéz pillanat volt a királyi tisztviselő számára, mikor megértette, hogy Jézus nem fog vele elindulni. Se a tekintélye, se a pénze, sem kérlelő szavak nem hatnak, „csak” egy ígéret van, hogy meggyógyul és él a fia, és ezzel együtt a felszólítás, amire válaszolni kell, elindulni haza.
Talán csalódott, hallgat először és vívódik, hogy bármit válaszolna, nincs feljegyezve. Aztán dönt, és elindul. Már délután van, talán megy is egész éjjel, s mire feljön a nap, találkozik a szemben jövő szolgákkal. És átéli a csodát! Kiderül, hogy Jézus szava, amiben hitt, olyan erő és valóság, amibe belekapaszkodni, elindulni, életet rábízni lehet.

A hitről tanít minket ez a történet. Arról, hogy az nem valami passzív és elméleti dolog. Persze, lehet elhinni vagy sem egy újsághírt, esetleg hogy van-e a hűtőben tej vagy nincs. De az Istenben való hit egészen más.

Aktív bizalom! Egyrészt azt jelenti ez, bízni igazán csak valakiben lehet, tehát a bizalom kapcsolat valakivel. Másrészt a bizalom elindít, megmozdít, olyasmi, amire építek, és közben történik meg a megtapasztalás.

Ennek az apának el kellett indulnia, hogy élve találja a fiát, az Ékes kapuban kolduló bénának fel kellett állnia, hogy aztán kitörő örömmel ugrálni tudjon, a vaknak, akinek Jézus csak bekente a szemét sárral, el kellett botorkálnia a Siloám taváig és megmosakodni, hogy lásson.

A Krisztusban, Istenben való hit nem az, hogy mutass valamit, és akkor majd hiszek, majd jó ítéletet alkotok Rólad. Hanem az, hogy bízom Benned, a Te ítéletedre és kegyelmedre bízom magamat, és így engedem, hogy „mutass valamit” az életemben.

Ezért könyörögjünk most énekelt imádságban:

„Én lelkem, mire csüggedsz el? Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, s nem hágy el, Kiben örvendek végre.
Ki nekem szemlátomást nyújt kedves szabadulást,
s nyilván megmutatja nékem, hogy csak Ő az én Istenem.”

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”

(1 Péter 5,7)

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára