Isten fegyverzete

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap
Dátum: 
2017. november 5. 10:30
Alapige: 
Ef 6,10-17
Audio: 

Olvasmány: 1 Sámuel 17,32-47
Alapige: Efézusi levél 6,10-17

"Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde."

Mikor a mai napra készülve a perikópa-rend szerinti apostoli levél imént hallott szakaszát olvastam erről a különleges fegyverzetről, mindjárt eszembe jutott ez az ószövetségi történet Dávid és Góliát küzdelméről.

Meg eszembe jutottak azok a szuperhősös filmek is, amiket sorra vetítenek a mozikban, és olyan népszerűek a fiatalok között. Hiszen a szuperhős mindig valami emberfeletti, többnyire fizikai képességgel vagy eszközzel rendelkezik, például Vasembernek szuper páncélja, Amerika Kapitánynak szupererős pajzsa van. Küzdenek a jóért a gonosz ellen, és végül persze mindig megmentik a világot. Milyen jó is ezekbe beleélni magunkat, pedig hát, valljuk meg őszintén, a saját életünk hétköznapi küzdelmeiben ezek nem sokat segítenek. De itt van ez a történet, egy teljesen hétköznapian emberi fiúról, aki szintén győzni tudott. Mégpedig sok-sok ellenség felett, a filiszteus óriás csak az utolsó volt a sorban.

Dávid győzni tudott először is a saját félelmei felett, mert biztosan voltak benne a rettenetes termetű harcos láttán. Ismerjük ezt, vannak nekünk is elénk és fölénk tornyosuló „góliátjaink” az életünkben, akik/amik szinte meg tudnak bénítani. Mégis neki kell indulni.

Aztán Dávid győzni tudott az elkeseredett közhangulat felett, ami pedig ott volt a reményvesztett izraeli seregben, és tudjuk, hogy milyen erősen tud hatni ránk, mikor a környezetünkből ez az „úgyis mindegy, a rossz mindig erősebb, tehetetlenek vagyunk” árad. 

És Dávid győzni tudott a lekicsinylő, „neked ez úgysem fog menni”, „mit ugrálsz itt, te ehhez kevés vagy” jellegű testvéri beszólások ellenére is, amivel a seregbe besorozott bátyjai akarták eltántorítani őt. Pedig milyen nehéz is az, amikor éppen a hozzánk legközelebb állóktól jön az ítélkező, bátortalanító megjegyzés.

Dávid mégis győzött. Mert tudta először is azt, hogy ki kell állnia! Mert nincs más, nem lehet hátrahúzódni, az életemben adódott nehézségekért a felelősséget és harcot másra hagyni, fel kell vállalni a küzdelmet. Helyettem senki sem fogja megvívni azt, amely nekem rendeltetett.

Mert el tudta fogadni, hogy ő „csak” annyi, amennyi. Nem pattogott, hogy márpedig ő is hős katona, mikor csak egy fiatal pásztor. Le tudta tenni a királyi páncélt, sisakot és kardot, mert felismerte, hogy az emberi eszközök nem segítenek, sőt, csak akadályok! Ha ilyen küzdelmeknek emberi fegyverekkel, módszerekkel, akarással és okoskodással megyünk neki, nem segítenek, csak akadályoznak.

De tudott emlékezni! Olyan győzelmekre, megmenekedésekre, amiket már megtapasztalt az életében, a juhpásztori munkájában, mert Isten ott is, a mindennapjaiban is vele volt. És lehet, hogy minket még nem támadott meg oroszlán vagy medve, de emlékezni mi is tudunk olyan átélt győzelmekre, mikor mélységekből, reményvesztettségből emelt ki, veszteségekben, fájdalmakban, gyengeségben tartott meg minket az Úr.

Dávid tudta azt, amit sok évszázaddal később Pál apostol írt le, hogy „nem test és vér ellen” harcolunk, nem elsősorban egy minket támadó-bántó másik ember vagy rossz helyzet, nehéz körülmények ellen, hanem a mindezek mögött álló gonosz erő ellen, amelynek mindezeken keresztül az a célja, hogy minket Istentől elválasszon, Őellene fordítson!

Ezért Dávid nem fegyvertelenül ment szembe Góliáttal. Igen, persze, Saul kardja és páncélja helyett volt neki botja, parittyája és kövecskéi, de az igazi fegyverei nem ezek voltak. Hiszen mikor Góliát gúnyolja, hogy neki csak egy botja van, nem azt válaszolja, hogy: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem… nekem viszont van egy ilyen ügyes kis parittyám! Hanem ezt mondja: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened! Isten nevében, amely az Ő jelenlétét jelenti, az Őbenne való hitet, bizalmat, és az ebből fakadó békességet, önuralmat és reménységet minden körülmény között, bármiben is vagyok. A fegyverem: Isten maga!

Erről az Istenbe öltözésről, az Ő fegyverzetének, felszerelésének felöltéséről beszél Pál is. Ezt az Úr adja, nem a miénk, Tőle van, de elkérhető és megkapható. Másrészt viszont nekünk kell felvenni: öltsétek magatokra, vegyétek fel, tegyétek fel, fogadjátok el és használjátok ezt!

Az üdvösség sisakja, amely a fejünket, az elménket, a gondolkodásunkat védi. Ez az üdvbizonyosságunk, annak tudása, hogy Krisztus megszabadított! Nem magunktól, de az Ő kegyelméből örök életünk van! Minden kétségünk és a gonosz hazugságai ellenére bizonyosságunk lehet.

A megigazultság páncélja, amely a felsőtestet, vagyis a szívünket védi, ugyanebben erősít minket úgy, hogy a szívünkhöz is beszél: Isten kegyelmes szeretetéből fogad el minket, méltatlanokat igaznak, Jézus értünk hozott áldozata érdeméért. Nincs már kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztusban vannak!

A hit pajzsa az egész testet, egész életünket oltalmazza a gonosz tüzes nyilai ellen. A bizalom abban, hogy Isten a kezében tart minket, bármiben is vagyunk, ha jönnek a tüzes nyilak, csípős szavak, szúrós pillantások, hamis érvelések, kínzó fájdalom – ez a szó itt a Szentírásban mindezt jelenti.

Az igazság öve a derékon összefogja az annak híján össze-vissza lebegő ruhát, és biztos függesztési pont a kardnak. Ez az igazság a valóság ismeretét jelenti, azt a józanságot, ami egybefog. Az Igére épülő igaz Isten-ismeret, ember- és önismeret: bűnről, bűnbocsánatról és kegyelemről.

A készség saruja felkészültséget, felszereltséget – tehát elegendő tudást, az evangélium ismeretét is jelenti, de a készenlétet is, szívbéli odaadást is arra, hogy a megismert örömhírt másoknak is vigyük, mondjuk!

Végül a kard, amely az egész felszerelésben tulajdonképpen az egyetlen igazi fegyver! A többi mind a védelmet szolgálta, de fegyvernek nekünk nem adatik más, mint Isten Igéje a Szentlélek megelevenítő ereje által. A testté lett Ige: a mi Urunk Jézus Krisztus, aki ígérete szerint velünk van minden napon a világ végezetéig, és az írott Ige, a Szentírás, amin keresztül mindig szól hozzánk. Velünk-létét és szavát adja kezünkbe az Úr, hogy forgassuk e kardot. Életünk küzdelmeiben forgassuk hát Bibliánkat és a Vele való imádságos közösséget!

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára