Hálaadás

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap
Dátum: 
2017. július 16. 10:30
Igehirdető: 
Alapige: 
1Kor 1,4-6
Audio: 

Olvasmány: 1 Korinthus 1,18-31
Alapige: 1 Korinthus 1,4-6

"Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek."

Mielőtt az Igére rátérnénk, érdemes kicsit megismerkedni a háttérrel. Milyen is lehetett ez a város Pál apostol idejében?

Korinthus városát Julius Caesar építette újjá romjaiból Kr. e. 46-ban, azzal a céllal, hogy letelepíthesse a légiók harcokban megfáradt veteránjait. Mivel fontos kereskedelmi utak metszéspontjában feküdt, a város hamar elindult a fejlődés útján. Pál idejében már egy forgalmas kikötőváros volt annak minden előnyével és hátrányával. Fejlett kézművesipar és gazdaság mellett virágzó szolgáltatóipar és romlott erkölcsök is jellemezték. Sokszínű, zsibongó város volt. A szolgálatban megfáradt katonák, és felszabadított rabszolgák itt végre kiélhették magukat. „Mindent szabad”. Tarkaság jellemezte vallási szempontból is. Lelkileg „veszélyes” helynek nevezhetjük, ami a fiatal és növekvő keresztyén gyülekezetet sok tekintetben próbára tette. Talán a legismertebb korinthusi „betegség” a széthúzás és pártoskodás. Pál apostol ebben és más kérdésekben is igyekezett rendet tenni, eligazítást adni a gyülekezetnek.

A felolvasott Ige a levél első néhány mondata. A szokásos címzés és üdvözlés után az apostol első szava a hálaadás Isten felé. Az imént elmondottak fényében ez talán meglepő lehet nekünk. Egy emberileg nehéz helyzetben, lelkileg veszélyes helyen élő gyülekezettel kapcsolatban, melyben széthúzás és pártoskodás rombol, az apostol hálát ad Istennek. Hálát ad a gyülekezet hitéért, Istentől kapott ajándékaikért.

Tudjuk persze, hogy az apostoltól ez természetesen jön, szinte minden levelében így tesz. Mégis, megszívlelendő tanulság ez nekünk, hogy még Korinthusban van miért hálát adni, még a veszélyeztetett, nehéz helyzetben is fontos a hálaadás. Mert aki tud hálát adni, az nem önmaga körül forgolódik, nem saját dolgaiba, gondolataiba temetkezik bele, hanem imádságában tud Isten előtt kinyílni, Őfelé fordulni.

Próbáljuk most mi is végiggondolni saját életünk példáján, hogy van-e nekünk miért hálát adni! Nem csupán általánosságban értem ezt, hanem egészen konkrétan. Például kezdve az egyéni életünkkel. Tudunk-e hálát adni azért, hogy nem kell egyedül élnünk e világban, hanem vannak mellettünk társak? Tudunk-e hálát adni a gyermekeinkért, unokáinkért, ránk bízott emberekért? Meg tudjuk-e köszönni Istennek azokat, akiket életünk útján nekünk ajándékozott? Még akkor is, ha életünknek csak egy szakaszán kísérhetett el minket. Látjuk-e, mennyi mindent kaptunk embereken keresztül Urunktól? És lehet ezt folytatni közösségi szinten is. Hiszen kaptunk Istentől olyan ajándékokat is, amikért semmit sem kellett tennünk. Tagjai lettünk egy családnak, beleszülettünk egy nemzetbe, és ezzel együtt rengeteg értéknek lettünk tulajdonosaivá. Tudunk-e újra meg újra hálát adni, hogy ilyen gazdagon megajándékozottak vagyunk?

„Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben” – írja az apostol.

Ebben az igében a hálaadás legfontosabb alapszabályát találjuk meg. Hálát adni ugyanis nem akkor és nem azért kell, ha esetleg jobbra fordul a sorsunk. Amikor pedig éppen rosszabbul mennek dolgaink az életben, akkor nincs miért hálát adni. Szó sincs róla, egész mást látunk az Igében! A hálaadás alapja nem bennünk van, és nem is a körülményeinkben, hanem a kegyelemben! A minket meggazdagító kegyelemben.

Minden hálánk alapja az az Isten, aki minket ajándékaival meggazdagít! Ezért mondja az apostol egy másik levelében, hogy „hálaadásotok legyen egyre bőségesebb” (Kol 2,6-7). Itt arról ír, hogy aki megismerte Krisztust, és meggyökerezett Benne, annak a hitben való növekedésének egyértelmű jele, hogy egyre bőségesebben tud hálát adni. Az ilyen hálaadás nem függ a körülményeinktől, hanem mindent Isten ajándékaként tud megköszönni és elfogadni.

A hálaadásban lelki gyógyító erő van. Mert aki tud hálát adni, az nem gabalyodik bele saját rossz érzéseibe, nem önmagára figyel, hanem mindenek fölött Istenre. Aki hálát ad, az egészen kinyílik Isten előtt, és teljességgel Rá tudja bízni magát. Az ilyen ember mindent Istennek tud megköszönni, látja azt a kimondhatatlan gazdagságot, amit Isten neki ajándékozott. Mindezek az ajándékok Isten gazdag kegyelméből erednek, így érkeznek meg hozzánk.

Persze azt is pontosan tudjuk, hogy nem lehet a hálaadást magunkra erőltetni. Nem lehet parancsba adni, hogy márpedig legyél hálás mindenért Istennek. A hálaadásnak van valami előzménye, látom azt, hogy Istentől mit kaptam, így törhet fel belőlem természetes módon a hálaadás. Mégis, vajon tudunk-e valamit tenni annak érdekében, hogy a hálaadást gyakorolni tudjuk? A hálát magunkra erőltetni nem tudjuk. Azt azonban gyakorolhatjuk, hogy újra meg újra tudatosan előhozzuk, és Isten elé soroljuk mindazokat a dolgokat, embereket és eseményeket, amik hálára indíthatnak bennünket!

Ezzel kapcsolatban egy régi példatörténet jutott eszembe. Egy idős ember, aki egy tengerparti kisvárosban élt, furcsa szokásával hívta fel magára a figyelmet a környéken. Minden nap alkonyatkor lesétált a mólóra kezében vödörrel, s ilyenkor egész felhőnyi sirály röpködött és visongott körülötte. Ugyanis emberünk marokszámra dobálta feléjük az apró rákokat, a madarak pedig ügyesen elkapkodták. Etette őket, közben pedig azt mondogatta a sirályoknak: Köszönöm! Köszönöm nektek! A környéken élők már jól ismerték a sirályos ember történetét, és hogy mit is köszön ennyire a madaraknak. Pilóta volt, és lelőtték a gépét a tenger fölött a 2. világháborúban. Felkapaszkodott valamilyen roncsdarabra, de minden parttól reménytelenül messze volt. Az éhség és szomjúság miatt már a halál szélén állt, amikor egy fáradt sirály megpihent a roncsdarabon. Ez mentette meg a pusztulástól. Utolsó erejével ügyesen elkapta a madarat, és részben megette, részben pedig halcsalinak használta. Így vészelte át azt a hosszú időt, míg végül megtalálták. Minden este lemegy tehát a mólóra hálából, és eteti a sirályokat, hogy ilymódon valamit visszaadjon nekik a megmentett életéért.

Íme, egy hálás ember, aki minden nap emlékezteti magát, hogy milyen ajándékot kapott egykor, és minden nap meghozza a maga hálaáldozatát.

Emlékeztessük mi is magunkat az ilyen hozzánk küldött „sirályokra”! Amikor segítséget kaptunk, felüdülést, támaszt találtunk. És emlékeztessük magunkat arra is, hogy ki küldte azt hozzánk, ki által vagyunk gazdagon megajándékozottak, és nagyon szeretettek! Így ad Isten gyógyulást.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.”

(Lukács evangéliuma 21,28)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára