Emmausi találkozás

Alkalom: 
Húsvét utáni 1. vasárnap - Quasimodogeniti
Dátum: 
2017. április 23. 10:30
Alapige: 
Lk 24,13-33
Audio: 
„Miről beszélgettek egymással útközben? … Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”

Olvasmány: Ézsaiás könyve 53
Alapige: Lukács evangéliuma 24,13-33

„Miről beszélgettek egymással útközben? … Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”

Történetünkben két tanítványt látunk gyalogolni, a hét első napjának délutánján, Jeruzsálemből hazafelé. Emmausba tartanak, a fővárostól tizenegynéhány kilométerre fekvő faluba, az út legfeljebb néhány óra.

Húsvét megtörtént: a Názáreti Jézus feltámadt, Izráel Messiása diadalmaskodott a halál felett, a világ Üdvözítője legyőzte a gonoszt! A két tanítvány pedig – mintha Jézus még mindig halott lenne – szomorúan vitatkozva bandukol hazafelé gyászban, csalódásban, keserűségben és értetlenségben. Mindez rájuk zárul, önmagukban forognak, és távolodnak nemcsak Jeruzsálemtől, hanem Istentől és a testvéri közösségtől is.

Mi is húsvét után vagyunk. Egy vagy két nappal, héttel, egy vagy két évezreddel, nem ez számít. Hanem hogy örök úton járunk mi is, hiszen az emberlét útonlétet jelent. Vannak külső útjaink, történéseink, mik a gyermekkortól vezetnek tanulmányokon át a felnőtt munkáig, társkeresésen át a házasságig, családig. De vannak belső útjaink is, mik a szívünkben vezetnek: hitek, kötődések, kapcsolatok, vágyak, remények. Honnan jövünk és hová tartunk? Mit viszünk a lelkünkben? Tanítványok vagyunk mi is, mint Kleopásék, vallásos-templomos hívek. Vajon a mi Jézusunk élő vagy halott?

Lássuk először, mi van a két tanítványban, s mi az, amit talán magunkban mi is felismerünk!

Beszélgetésük szomorú, de élénk és szenvedélyes. Sokféle csalódottság kavarog bennük. Csalódás a hitben, Jézusban: „Nem váltotta valóra reményeimet, nem adta meg, amire vágytam, ahogy vártam.” Harag önmaguk felé: „Hogy lehettem ilyen ostoba naiv, aki hitte, hogy a jó győzhet a gonosz felett, hogy Isten nekünk ad igazat.” Csalódás a közösségben: „Együtt reménykedtünk, és együtt vallottunk kudarcot, nem tudtuk megtartani egymást és a közös ügyet sem.” Harag a hatalmasságok, a fájdalmat okozó emberek felé: „Fáj, hogy kiszolgáltatott vagyok bántásuknak, önzésüknek, hatalmaskodásuknak.” S bennük van a kérdés is: „Vajon ennek az útnak is, amin most megyünk, van-e értelme, célja, kilátása?

Mindezek mellett persze a gyász magányossága az, ami beborítja őket: „Jézus testvér, Mester, igaz barát volt, s most egyedül maradtunk, elvétetett tőlünk!”

Ugyan betör ebbe a halál-szomorú emlékezésbe az asszonyok bizonyságtétele, de akinek a szívét ilyen falak zárják körbe, annak mit adhat egy ilyen örömhír is? Hány istentisztelet, igehallgatás mállott már szét a mi falainkon…?

Lássuk, mi történik a két tanítvánnyal az úton, és nekünk mit üzen mindez!

Jézus csatlakozik hozzájuk! Útitársukká lesz, velük megy. Igen, megjelenik a feltámadott Mester, és még sincs nagy öröm, hangos és méltó ünneplés, mert még csak fel sem ismerik! Jézus mégis jön, marad és kísér. Mert Isten akkor is ott van, itt van, ha gyakran csak utólag látjuk, hogy velünk volt a válságban, a nehéz élet-út szakaszokban. Még akkor is, mikor saját sötétségünk vakká tesz, és oly nehéz magunk mellett látni Őt. Ha sérelmeink, félelmeink, haragjaink miatt vakulunk, süketülünk, bénulunk, és megdermed a szívünk.

Jézus azonban nemcsak ott van, hanem meg is szólítja őket. Nem marad néma, de nem is cseverészik mindenféléről, hanem rátapint, rákérdez a lényegre, a bennük mozgó, fájó élet-kérdésükre. Ők pedig megtorpannak.

Néha így állít meg Jézus rákérdezése minket rohanásunkban vagy bandukolásunkban, kérdések előli menekülésünkben. Az Úr nyilván jól tudja, hogy miről van köztük szó, soha nem neki van szüksége információra dolgainkról, bensőnkről, de időt és alkalmat akar adni a szív kiöntésére. A megfogalmazásra, a szembesülésre azzal, ami fájdalmas teher, saját nyomorúság. Isten néha rákényszerít, hogy hamis reményekről, dédelgetett álmokról, önsajnálatainkról lerántassék a lepel. Ezeket ki kell tudni mondani, hogy el lehessen engedni, hogy le lehessen tenni.

Jézus tehát kérdez, de válaszol és gyógyít is. Szava látni tanít, egyrészt önmagunkat: Önsajnálatotok, keserűségetek valójában vakság, bezárt szívűség. Másrészt látni, érteni tanít Istent: Mózestől kezdve a prófétákon át elmagyarázza, hogy mindannak, ami történt, így kellett lennie.

Pontosan nem tudjuk, mely könyveket és részeket idézett az Ószövetségből, de a felolvasott ézsaiási részt biztosan. Nekünk, akik már Krisztus után olvassuk, hallgatjuk a prófétát, ugye, milyen egyértelmű? „Feláldozta magát jóvátételül, mégis él. Az Úr akarata jut célhoz vele.”

Mert nagypéntek nem kudarc, hanem győzelem volt! Isten Szolgájának szenvedése Isten akaratából volt, és nem pusztán az emberi gonoszság irányított. Halála nem csőd, hanem Isten irántunk való szeretetének a története.

Ezt mondja tanítványainak a feltámadott Jézus Krisztus: Szívetek bezártsága és hitetlensége az oka annak, hogy nem látjátok Isten jelenlétét és szeretetét abban, ami mögöttetek van.

Lássuk végül, hová lehet megérkezni a tanítványok útján! Az élő Jézus közelségében lassan megnyílik az értelem, felenged a szív („lángolt a szívünk”), de mindezek után meg kell születnie a döntésnek. Esteledik, amikor megérkeznek, s Jézus úgy tesz, mintha tovább akarna menni. Nem tolakodik be, nem „száll rájuk”, rájuk bízza a döntést. Ők pedig kérik, hívják, befogadják, egészen megnyílnak a Vele való közösségre.

Jézus velem van az úton. Közel jön, megállít, megszólít. Ha ki tudok nyílni és befogadni, behívni Őt, akkor megtörténhet az igazi felismerés és találkozás! „…megnyílt a szemük, és felismerték Őt…” Igaz, eltűnik a szemük elől, de már nincs szükség a földi szemmel való látásra, a találkozás megtörtént. Jézus élő valóság, és valóság lehet az is, amit majd Betániában ígér: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.”

Ez az Istennel való közelség visszaindítja őket a közösségbe is. Már van erejük és örömük újranyílni a testvérek felé, adni és erősíteni. És erősödni az ő hitük és bizonyságtételük által.

Vajon nekünk van-e, lesz-e találkozásunk az élő Megváltóval? Lesz-e, van-e csendes megvallása fájdalmaknak, elengedése hamis reményeknek, felszabadulás terhek alól, megértése és elfogadása Isten akaratának? Értelmet, célt nyer-e az út, ami innen tovább visz? Meglátjuk-e Jézust, akinek értünk szenvednie kellett, és legyőzte a halált. A mi halálunkat is.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.”

(Lukács evangéliuma 21,28)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára