Van út fölfelé

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Dátum: 
2016. szeptember 11. 10:30
Igehirdető: 
Alapige: 
2Krón 33,12-13
Audio: 

Olvasmány: 2 Krónikák 33,1-3.10-16
Alapige: 2 Krónikák 33,12-13

"Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt. Imádkozott hozzá, ő pedig megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába, Jeruzsálembe. Manassé megtanulta ebből, hogy az Úr az Isten."

Manassé júdai király példája azért figyelemre méltó, mert megmutatja nekünk, hogy még a nagy mélységből is lehetséges a fölemelkedés. Van visszaút Istenhez. Idézzük csak fel, hogyan látszik ez meg uralkodása jellemzéséből!

A krónikás Manassé előző állapotáról ilyeneket ír: Újra megépítette a pogány áldozóhalmokat, oltárokat állított a Baaloknak, leborult az ég minden serege előtt, a bálványszobrot az Isten templomába is bevitte. Lelki sötétségének mélységéről sokat elmond, hogy jövendőmondókat és halottidézőket is tartott, de talán a legmélyebb pont mégiscsak az: saját fiait is elégette áldozatul. Józan ésszel érthetetlen, mi vihet valakit ilyesmire.

Manassé nyilvánvalóan elfordult az Élet Istenétől, és olyan lelki sötétségbe jutott, amelyben saját gyermekei halálát okozta. Azt gondolnánk, hogy ilyen mélységből már lehetetlen feljönni, és megjobbítani a dolgokat, de mégis, valami ilyesmi történt az ő életében.

Ellene vonult az asszír király, Manassé pedig elvesztette a háborút, rabláncon vitték el. Itt, a nyomorúságban történt valami, ami megfordította Manassé útját. Rátalált ősei Istenére, és „mélységesen megalázkodott” előtte, Isten pedig megkönyörült rajta, és szabadulást adott neki. A kulcsfogalom itt a mélységes megalázkodás, amit vele kapcsolatban még egy generációval később is megemlít a krónikás.

Rendbejött a kapcsolata Istennel és ez külső jelekben is meglátszott. Uralkodása második fele már az építkezésről és a felemelkedésről szól. Külső várfalat épített a dávidi falakhoz, a vidéki városok védelmét is megerősítette, eltávolította a pogány bálványokat, megtisztította az istentiszteletet, és ezt az egész országra elrendelte. Ezek már a felemelkedés és az élet jelei.

Ha most önmagunkra nézünk, vajon milyen lelki állapotban talál minket ez az ige? Mi jellemzi mostanában az életünket? Vannak-e ijesztő mélységei, nyomasztó terhei, amiket talán már régóta magunkkal cipelünk?

A mai Ige jó híre, hogy van út fölfelé! Manassé példáján látjuk, hogy a fordulópont belül volt. Mindenekelőtt Istenhez való viszonyát kellett rendeznie, ez volt a sarokpont, amin aztán minden más, a külső dolgok is elfordultak, új irányt vettek az élet és a felemelkedés felé.

Ez ma sincs másként. Tudnunk kell megalázkodni Isten előtt, megbánásra jutni, bűneinket megvallani – így kezdődhet a tisztulás, és nyílik út fölfelé Isten kegyelméből.

A 32. zsoltár akár Manassé zsoltára is lehetne, az ő lelki útját, az egésznek a belső hátterét mutatja be gyönyörűen.

A zsoltár első fele még csupa nyögés, nyomorúság, „kiszáradtak a csontjaim”, egész nap a fájdalom. Az is kiderül, hogy miért: elhallgatta bűneit, takargatta magát Isten elől.

Azután ezt olvassuk: „Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak.” Innen pedig fölfelé indul az imádkozó lelki útja: Átéli a bűnbocsánat tisztaságát, átéli, hogy Isten közelsége oltalom, és eljut egészen a boldog hálaadásig. A zsoltár vége már csupa vidámság és ujjongás.

„Elhatároztam, hogy bevallom.” Ez volt a fordulópont. Vagyis azt látjuk ebből, hogy a dolgok nem nélkülünk fognak megjavulni. Erre a döntésre el kell jutni!

Amikor egyre csak jönnek felénk a bajok, mint az ár, van olyan ember, aki ebben az árban lehajtja fejét, és csak jajgat, és sajnálja magát. Ennél azonban sokkal jobb módszer, ha az árban felemeljük a fejünket. Ez történik ebben az imádságban is. ”Elhatároztam, hogy bevallom”, és átélem, hogy Isten kegyelmes hozzám, ezért van út fölfelé.

Igen, a legnagyobb mélységből is van út fölfelé. Manassé története mellé két jól ismert újszövetségi példát is tehetünk, amik az Ige üzenetét erősítik.

Az egyik Péter sírása. Az ő egész életének legsötétebb mélypontja volt, amikor letagadta Jézust, szeretett Mesterét. Talán önvédelemből, vagy félelemből, de megtette. Háromszor egymás után kijelentette, hogy nem ismeri őt. Ezután jött az emlékeztető kakasszó, és jött a sírás, az őszinte és mély megbánás. Aztán később megkapta Jézustól a háromszoros feloldozást: Legeltesd a juhaimat! Több volt ez, mint feloldozás, hiszen egy új életre nyitott utat Péter előtt, amikor megbízást adott neki. Legeltesd a juhaimat, szükségem van a szolgálatodra, szükségem van a hűségedre.

A másik példában a tékozló fiú is ugyanezt a lelki utat járja be. Először le a mélységbe, egészen a disznókig. Aztán magába szállt, és emlékezni kezdett, felidézte, hogy atyja házában mi várja őt. Majd elindult a visszaúton, a bűnbánat útján. És ahová megérkezett, ott szeretet és kegyelem várta. Új élet.

Ez az út soha nem könnyű, a tékozlónak sem, Péternek sem és Manassénak sem volt könnyű. De mindhárman azt élték át, hogy ez az út fölfelé visz, az életre vezet, mert Isten kegyelmes hozzájuk.

Legyen hozzánk is kegyelmes az Úr, hogy újra meg újra rá tudjunk lépni erre az útra!

„Úr Jézus, nézz le rám, Jöjj, mosd le bűnömet,
Sok földi szenvedély kötöz: jöjj, oldj fel engemet.

Úr Jézus, nézz le rám, Gond és bú látogat,
Hű szolgád: ízleljem ígért, szent nyugodalmadat.

Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el;
A menny felé sötéten át te légy az úti jel.

Úr Jézus nézz le rám, Ha nő a félelem,
Ár zúg és ellenség szorít, légy Megváltóm, velem!

Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár,
Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.”

(470. dicséret)

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára