Vizsgálja meg magát az ember

Alkalom: 
Új borért hálaadás
Dátum: 
2015. október 25. 10:30
Alapige: 
1Kor 11,27-32
Audio: 

Olvasmány: 1 Korinthus 11,17-26
Alapige: 1 Korinthus 11,27-32

"Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk."

Bibliaolvasó Kalauzunkat követve, a héten olvastuk a Szentírásból ezt a részt, amit legtöbbször inkább csak hallani szoktunk a lelkész szájából, az úrvacsorázások alkalmával. Az úrvacsora szertartásába beemelt igeszakaszt most az eredeti, bibliai kontextusában, egy őskeresztyén gyülekezet életének a történetében hallottuk. A korinthusiaknak írja le Pál apostol emlékeztetőül, miközben megrója őket. Miért is?

Hogy jobban értsük a helyzetet, tudnunk kell, hogy az akkori gyakorlat a gyülekezeti összejöveteleken az együtt vacsorázás volt. Az Úr napját úgy ünnepelték, hogy már délután összejöttek, együtt vacsoráztak, aztán következett az igehirdetés, a bizonyságtételek, és végül a közös úrvacsoravétel. Valami olyasmi volt ez, mint az a gyülekezeti nap, amivel mi majd szombaton délután fogjuk a reformációt ünnepelni. De amíg mi összejövünk, és a hozott süteményeket szépen elosztjuk, asztalra tesszük, és mindenki mindenből vehet, addig Korinthusban mindenki elővette a maga vacsoráját, a hazait. A gazdagok kipakolták a bőséges lakomát, a szegények pedig elővették a kevesüket, ha egyáltalán volt mit, és azt ették. Elképzelhetjük, hogy utána milyen hangulatban telt az együttlét.

Akkor-ott, de azóta is bármelyik gyülekezet életére igaz, hogy minél közelebb kerülünk egymáshoz, minél valóságosabb egy közösség, akkor egyrészt annál nagyobb lesz az összetartozás érzése, a szeretet köteléke, de ugyanakkor annál közelebbről látjuk, tapasztaljuk a különbségeket is.

S ez bizony mindig feszültség forrása is. Korinthusban a vagyoni különbségek voltak bántóak, de minden gyülekezetben vannak különbözőségek, abban, hogy mik a hozott érdemeink, kik és mik vagyunk ebben a világban. Ki a nagyobb és a kisebb – sokféle értelemben.

Pál szavai arra intenek mindnyájunkat, hogy az Úr asztalánál, az Isten színe előtt mind egyek vagyunk csupán: kegyelemre szoruló bűnösök.

Egészen komoly, szinte riasztó a figyelmeztetés: „vétkezik az Úr teste ellen” és „ítéletet eszik és iszik” az, aki méltatlanul vesz részt benne!

A legfontosabb tehát, hogy az ige fényénél megvizsgáljuk, mit is jelent ez a „méltatlan”. Az bizonyos, hogy ez a méltatlanság nem a bűnösséget jelenti! Hiszen éppen azért hív minket Krisztus a kegyelem asztalához, mert mind az Ő irgalmára szoruló, megváltott bűnösök vagyunk. Hanem a bűnbánat-nélküliséget! Amikor önigazultan, csak egymást ítélgetve, minden nyomorúságunkért csak Istenre és egymásra mutogatva jövünk.

Amire szükségünk van, azt egyrészt Istennek Szentlelke végzi el bennünk, ugyanakkor a mi dolgunk is. Az Úr meg tudja cselekedni, hogy bűnlátásra indít, vagy egy nehéz életeseménnyel tör össze minket. De a töredelmes szívet szereti, és azt tudja meg is gyógyítani bűnbocsátó és újjáteremtő irgalmával. A mi részünket azonban nekünk kell felvállalni és véghezvinni: komoly és őszinte önvizsgálattal bűnbánatra jutni.

Erről beszél Pál is, mikor azt mondja: „Vizsgálja meg azért magát az ember!” Először is azt, hogy ismerem-e a magam bűnösségét?

Luther mondta az egyházra, hogy „peccatrix maxima” azaz a „legbűnösebbek közössége”. Merthogy, Testvérek, odakint a világban vannak a „tökéletesek”, a „jóemberek”, akik azt hangoztatják, hogy jó vagyok én úgy, ahogy vagyok! Ilyen a természetem, így kell engem elfogadni!

Az internetes közösségi oldalak tele vannak az olyan jelmondatokkal, hogy „Másoknak és neked magadnak is úgy KELL szeretned és elfogadnod magad, amint vagy!” Persze. Szeretni és elfogadni tudni fontos dolog. Nehéz nagyon, de igazából ez a jézusi, isteni szeretet. Ő szereti és magához fogadja a bűnös embert. És persze. Nem mások emberi ítéletei szerint kell megítélnem magamat, emberi elvárásoknak görcsösen megfelelve, sokszor bántó előítéletektől gyötrődve.

De! Végzetes, rettenetes veszély az az önámítás és önáltatás, hogy ez „jó”, hogy akkor nincs is velem semmi komoly baj, jó vagyok én így, ahogy vagyok, ilyen a természetem és kész! A mai liberális felfogás hazugsága bármilyen viselkedésről vagy értékrendről, hogy ha azt hiszed, hogy neked valami jó, akkor az neked tényleg jó, sőt akkor az önmagában is jó. A XXI. századi ember fél attól a szótól, hogy bűn! Attól pedig még inkább félünk, hogy kimondjuk: Isten irgalmára szoruló bűnös vagyok.

A facebookos önbiztatások és önigazolások is valójában arról árulkodnak, hogy az ember érzi, igenis valami baj van vele, hogy az Isten nélküli lét – elveszett lét.

És még akár megtért, hívő emberként is szükségünk van a naponkénti bűnbánatra, hogy este Isten kezébe, megtisztulva tehessük le a napunkat, hogy Ő tisztogathasson, formálhasson minket.

A második kérdés az önvizsgálatban, hogy el tudom-e fogadni magamra nézve Jézus Krisztus megváltó kegyelmét?

Pál úgy fogalmaz, hogy meg kell becsülni az Úrnak testét. És a szereztetési igeként sokszor felolvasott szakaszt azzal zárja, hogy „az Úr halálát hirdessétek”.

Így minden úrvacsora alkalmával emlékeztetjük egymást és magunkat, hogy mi is történt akkor Nagypénteken a Golgotán. Igenis minket hív és vár az Úr az Ő asztalához, minket bűnösöket, akiket nagyon szeret. Annyira, hogy értünk és helyettünk halálra adta magát. Az ártatlan, a tökéletesen tiszta, aki tényleg úgy volt jó, ahogy volt! Hogy minket megszabadítson, meggyógyíthasson.

„Ez az én testem, ez az én vérem” – mondja, ami azt is jelenti számunkra, hogy „itt vagyok, jelen vagyok”. Ő hív és vár minket az Ő asztalához, hogy önmagát adja nekünk.

Ebből következik a harmadik kérdés, hogy kész vagyok-e hálásan engedelmeskedni, amit az életemben bűnnek láttatott meg, azzal megküzdeni, Őneki, aki végtelen szeretetéből önmagát adta értem és nekem, magamat viszont odaadni? Vagy inkább úgy mennék haza, ahogy idejöttem?

Le akarok-e tényleg tenni valamit az Ő lábainál? Itthagyni igazán… Fel akarok-e tényleg vállalni valamit vagy éppen valakit? Őtőle megkapva és elfogadva… Terhektől, bűnöktől valóban szabadulni, és engedni, hogy hazafelé már Ő fogjon kézen, és vezessen.

„Amikor az Úr ítél minket, akkor nevel.” Engedjük-e, hogy neveljen?

Vigyük szívünket mindenestül az Úr elé, hogy megtisztulhasson, mert nála béke vár.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára