Többen vannak velünk

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap
Dátum: 
2015. október 11. 10:30
Alapige: 
2Kir 6,15-17
Audio: 

Olvasmány: Királyok 2. könyve 6,8-14
Alapige: Királyok 2. könyve 6,15-17

"Amikor az Isten emberének a szolgája korán felkelt és kiment, már körülvette a várost a sereg lovakkal, meg harci kocsikkal. A szolgája így szólt hozzá: Jaj, uram! Mit tegyünk? De ő így felelt: Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük! Majd Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal."

Egyik a számomra legkedvesebb ószövetségi történet ez, mindig örülök, mikor ez jön elénk a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Itt nem folyik vér, nincs öldöklés, mégis nagyon valóságos, nehéz élethelyzetben szólal meg az ige látásra hívó biztatása: Ne félj! Többen vannak velünk, mint ővelük. Két emberi főszereplője van a történetnek, Elizeus próféta, Isten embere és ifjú szolgája, Géhazi. Példájukkal mindketten tanítanak minket.

A szolga szavaiban és viselkedésében félelem és csüggedés van. És nem szólhatjuk le vagy ítélhetjük meg érte, mert egyáltalán nem ok nélkül esik kétségbe ez az ember. Kettejük ellen egy egész hadsereget küldött az arám király. Emberileg nézve egyáltalán nem beképzelt vagy eltúlzott a fenyegetettség, a helyzetük valóban reménytelen.

Milyen jó, hogy megszólalhat ez is a Szentírásban. Hogy a nehézségeink, fenyegetettségeink miatti félelmünket, szorongásainkat Isten nem utasítja el, nem tagadja le vagy hallgattatja el.

Hiszen rólunk is beszél az ige, a mi csüggedéseinkről. Mikor a mindennapi életünkben azt érezzük, hogy támadások érik a biztonságunkat, fenyegetve érezzük azt, amiről eddig azt hittük, hogy biztos, stabil. Jönnek nehéz élethelyzetek, betegségek-veszteségek, anyagi bizonytalanság, emberi bántások, támadások. Ellenünk vagy szeretteink ellen…

Jaj, uram! – kiáltja a szolga, és eluralkodik benne a félelem. S ez az igazi baj, mikor az aggodalom kétségbeeséssé lesz, mikor elvakít és megbénít.

Elvakít, mert még a valóságosnál is nagyobbra nő, leküzdhetetlennek tűnik, és beárnyékolja a mindennapjaink. Mikor azzal kelünk és fekszünk, és megjelenik minden dolgunkban, beszélgetésünkben. Nem látunk mást, a szépet és jót, amiért azért lehetne örülni és Istennek hálát adni.

Megbénít, mert tehetetlenség és megkeseredés lesz úrrá rajtunk. A „Mit tegyünk?” voltaképp azt jelenti, hogy: Nincs mit tenni…

Istennek hála, hogy életünk ilyen helyzeteiben Géhaziként átélhetjük mi is, hogy áll mellettünk egy Elizeus, aki megszólal, és mond egy mondatot. Istennek hála, hogy voltak és vannak Elizeusok, egy lelkész, egy barát, életünk társa vagy egy hitben járó testvér, hogy megszólalhat egy mondat a Bibliából olvasva, vagy egy igehirdetésben vagy esetleg arra visszaemlékezve – Isten Lelke által. Hogy elhangozhat a mondat: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük!”

De ebben a történetben Elizeusként is benne vagyunk, lehetünk. Elizeus hite, vigasztalása és imádsága nekünk ad példát, és minket is tanít.

Az a hit, ami belül világít, aminek a fényénél a külső sötétség is oszlani tud, és a vakság is gyógyul. Látja persze a próféta is az ellenséges sereget, a fenyegető veszélyt. Nem vakhitű fanatikus ő.

De mégis képes látni a sokkal nagyobbat, hatalmasabbat is, ami – Aki – ugyanolyan valóságosan jelen van! Ez a fénylő hit belevilágít a múltba, felismerve Isten megtartó jelenlétét már sok átélt nehézségben és fenyegetettségben. És ezért is tud a mostra és az eljövőre nézve is hinni és bízni az Ő valóságos és hatalmas jelenlétében. Amely erősebb minden arám csapatnál, emberi sötétségnél.

Ahogy Ady is megfogalmazza: „Oszlik lelkemnek barna gyásza, nagy fehér fényben jön az Isten!”

Ezzel a hittel bennünk, Isten minket is odaállíthat valaki mellé, aki tőlünk kaphatja meg ezt a mondatot: Ne félj! Hiszen Elizeus hite itt meg is szólal, és rajta keresztül maga Isten vígasztal. Úgy, hogy nem kívülről szól be, hanem vele van, ez az Ő harca is.

Elizeus úgy vigasztal, hogy nem kezd „együttérzően” ő is sápítozni, ahogy talán néha mi tesszük, hogy ez tényleg milyen borzasztó. De nem is dorongolja le, mint valami „szuperhívő”, hogy nem szégyelled magad – mert egy hívő ilyet nem érezhet, nem gondolhat, egyáltalán nem is félhet! Meghallgatja Géhazit.

De válaszol, és azt mondja: Ne félj, mert… És bizonyságot tesz arról, hogy ő hogyan lát, miben hisz és Kiben bízik, mi az ő megtapasztalása.

Azzal vigasztal, hogy bizonyságot tesz a hitéről, hogy „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!” Ha az Úrnak puszta emberi szemmel ugyan láthatatlan, de valóságos szeretete és hatalma velünk van, akkor: Ne félj!

Végül pedig imádkozik is kétségbeesett embertársáért. Tudja, hogy ember itt nem segíthet. Sem prófétai tekintély, sem meggyőzés itt nem működik. Sem a „Hidd már el, ha én mondom!”, sem az „Addig mondom, amíg el nem fogadod.” nem segít. A hitre, látásra mindenki csak maga juthat el, de nem magától, hanem csak a Szentlélek segítségével.

És íme, ennek a kétségbeesett fiatalembernek a szemei megnyílnak, és egyszerre meglátja azt a hatalmas isteni valóságot, amely jelen van, ott a fenyegetettségben a város körül.

A történet úgy folytatódik, hogy maga az ellenséges hadsereg „vakul meg”, és belesétál Elizeus csapdájába. A rettegett ellenség bamba nyájként követi a prófétát Samária szívébe, az izraeli hadsereg fellegvárába. Oda, ahol immár Elizeusé vannak abszolút túlerőben.

Mégsem mészárolják le őket, a megszégyenült ellenséget békességgel elengedik. Mert ebben a történetben nem ez a győzelem a fontos. Istennek a legnagyobb munkája és csodája itt az, amit ennek a fiatal szolgának a szívében végzett el: vakságból látás, félelemből bizalom, kétségbeesésből hit, keserű panaszból pedig békesség lett.

Erre segítsen minket is Isten Lelke, Elizeusként hinni, vigasztalni tudni és imádkozni. És Géhaziként minden külső sötétségben mégis látni.

Sosem feledni el, hogy még ezen a hideg és esős, sötéten borult reggelen is – a felhők fölött ott ragyog a nap. Ha nem is látjuk, ragyogó fénye és melege nélkül most nem hűvös szürkeségben, de mégis életben lennénk, hanem csak éjfeketeség lenne és fagy és halál. De ragyogása a borúban is megtart, és egy nap eljön a tavasz.

Ezért könyörögjünk most énekelt imádságunkban is:

„Úr Jézus, nézz le rám, ha nő a félelem, ár zúg és ellenség szorít, légy, Megváltóm, velem!
Úr Jézus, nézz le rám, ha elvonult az ár, Te szent derűd derítsen és az örök napsugár!”

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára