Mint kisgyermek

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap
Dátum: 
2015. augusztus 30. 10:30
Alapige: 
Lk 18,15-17
Audio: 

Olvasmány: Márk evangéliuma 9,30-37
Alapige: Lukács evangéliuma 18,15-17

Ezután kisgyermekeket is vittek, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba."

Ebben a történetben a megszokott evangéliumi jelenetet látjuk: emberek csoportja Jézus körül. Csakhogy itt most nem pusztán érdeklődő követőkről vagy gyógyulásra váró nyomorultakról van szó, hanem kifejezetten szülőkről, nagyszülőkről, akik kicsinyeiket hozzák Jézushoz. Ő pedig szeretettel fogadja őket, és szavaival két fontos dolgot is tanít nekünk.

Először is arra figyelmeztet, hogy a felnőtt segítsége nélkül a kisgyermek nem tudja önmagát táplálni, ellátni, nem képes önmagáról – a testéről gondoskodni. Ahogy értelme növekedéséhez, a tanuláshoz is kell a felnőtt segítsége. A mai vasárnapon országszerte vannak, lesznek évnyitók az iskolákban, ahová a kisebbeket még kézen fogva vezetjük, a nagyobbakat már csak bátorító mosollyal kísérjük. Mert járni, beszélni, de aztán olvasni, számolni, és később is sok mindenre a szülő, a család, a pedagógus tanítja meg a gyermeket. Eleinte még kikapcsolódni, játszani-kirándulni is a felnőtt viszi.

Nekünk pedig természetes, hogy etetjük, tanítjuk őket, hogy magunkkal visszük, és gondoskodunk róluk – szeretjük őket. A gyermek a felnőttek közösségében kap meg mindent, ami a testi, szellemi fejlődéséhez szükséges, mi pedig igyekszünk minden tőlünk telhetőt megadni nekik.

S vajon mi lesz kicsinyeink lelkével?

Tápláljuk, neveljük, élethez segítjük-e a lelküket? Kitől tanul meg igazi emberi életet élni? Kitől tudja meg, hogy életének oltalmazó Gazdája, vezető Pásztora, szerető Gyógyítója van? Az ige minket, gyülekezeti tagokat kérdez: Majd minden vasárnap Jézushoz jövünk, de hoztuk-e, hozzuk-e őket is?

Áldozatos életű és hitű embereknek köszönhetően, és mindenekelőtt Istennek hála, hogy most már sok református egyházi iskola is működik hazánkban, de nem elég az intézmény, ha nincs ott a család is. Ha fogyó gyülekezeteink miatt aggódunk, vajon mit tartunk a legfontosabbnak? A renovált templom, alakható parókia, az anyagi biztonság, a lelkész és munkatársak… mind kevés, ha nincsenek ifjaink. S ha gyermekeinkért aggódunk, vajon ott van-e ebben a hitükért, istenkapcsolatukért való aggodalom is?

A másik fontos dolog, amire ez a történet megtanít, hogy ezek a szülők nem elégedtek meg azzal, hogy gyermekeiket elküldjék „Jézus-nézőbe”. Hanem együtt jöttek velük!

Milyen sokan élik ezt meg úgy, hogy nem érnek rá Isten közelségét keresni még vasárnap egy órára sem, az anya, az apa elfoglalt, sok minden más fontosabb. De a gyereket küldik, neki biztos csak jót tesz, itt csak jót hall, legalább amíg lekonfirmál, hiszen megígértük… Vagy elég most már az amúgyis kötelezően választható hittan az iskolában…

Csakhogy Jézus ismeretét, a hitet nem lehet – mint egy tananyagot – átadni, hanem csak együtt, közösségben átélni és megélni lehet. Pszichológiai tény, hogy ha csak mond, csak elvár valamit a szülő, a nevelő, de nem teszi ő maga is, nem úgy él, akkor a puszta szó nem sokat ér, nincs igazi hatással a gyerekre!

Ennek a jézusi történetnek azonban van egy másik oldala is. Arról beszél, hogy a felnőttek is tanulhatnak a gyermekektől: „aki nem úgy fogadja az Isten Országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba” – mondja az Úr Jézus.

Mit jelent ez? Van, aki nem kevés cukros idealizmussal a gyermeki „ártatlanság”-gal magyarázza ezt a kijelentést. Azonban aki látta már akár saját csöppségeit – akik még beszélni is alig tudtak – egymást önző erőszakossággal püfölni egy játékszerért, annak reálisabb fogalmai vannak erről az „ártatlanság”-ról.

Én azt hiszem, hogy amiről Jézus beszél, az nem az emberi minőség, hanem sokkal inkább a viszonyulás, a kapcsolat Istennel. Úgy kell tudnunk odafordulni Istenhez, az Ő szeretetéhez, ahogyan a gyermek teszi ezt az őt szerető szülővel. Hogy mérhetetlenül, végtelenül szükségünk van Rá!

Akik már felnőttünk, alaposan megtanultuk ennek a világnak az érték-logikáját. Semmit nem adnak ingyen, teljesíteni kell, hogy elfogadjanak, hogy előbbre jussunk! Erőlködünk hát, és azt mondogatjuk: Majd én megmutatom! Bírom én egyedül is!

A gyermek azonban pontosan megérzi, ha szeretik, és elhiszi, hogy szeretik, nem keres hátsó szándékot. Kimondja egész lényével a hozzá fordulónak: Kicsi vagyok. Nincs mit adnom. Nincs erőm, műveltségem, befolyásos pozícióm. Még nem tettem le az asztalra semmit.

Éppen ellentéte a farizeusnak, akiről a köztünk nemrég olvasott példázatban Jézus beszél. A farizeus imádkozni próbál, Istenhez beszél. Emlékszünk? Szinte „gratulál” az Úrnak, hogy ilyen remek fickó a híve, mint ő. Úgy szól, mint akinek semmire sincs szüksége Istentől, hiszen úgy tökéletes, ahogy van. Szíve zárva marad, és hosszas öndicsérete minden, csak nem imádság. Nem kér, és ezért nem is kaphat semmit.

A gyermeknek természetes, hogy rászorul a szeretetre. Hiszen nincs más lehetősége az életre, és nem habozik elfogadni az éltető szeretetet. Ki tudja mondani, kifejezni: Szükségem van rád!

Mint az emlegetett példázat másik szereplője, a vámszedő, akinek egész imádsága egy nyomorult nyöszörgés Isten irgalma után: Szükségem van rád, mert kegyelmed tisztíthat meg mocskaimból, mert erőd védelmez gyengeségemben, mert bölcsességed vezet tanácstalanságomban. Mert kell a szereteted, hogy elfogadhassam magam, és tudjam vállalni a kitáruló szeretet kockázatát is a másik ember felé…

A gyermek keze üres, és engedi magát megajándékozni. Tudja, hogy gyenge, és mer kapaszkodni. Bízik abban, aki szereti, és bizalma teljes.

A tanítványok mindezt nem értették meg. Nem értették azt sem, mikor Jézus arról beszélt, hogy Ő is „kicsi” és kiszolgáltatott lesz a kereszten. Még a gondolatot is elutasítják. S most el akarják küldeni a kisgyermekeket azzal a meggondolással, hogy nincs mit keressenek Jézusnál. Isten dolgaival az foglalkozzon, aki elég nagy, elég okos, komoly, aki méltó rá.

Jézus azonban azt mondja: Egyedül az méltó, aki bizalommal elfogadja szeretetét. Ugyan ki tudna ember maradni, minden próbát elhordozni e nélkül?

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára