Meglátjátok az Emberfiát

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Dátum: 
2015. szeptember 20. 10:30
Alapige: 
Dán 7,13-14; Mk 14,62
Audio: 

Olvasmány: Márk evangéliuma 14,55-65
Alapige: Dániel könyve 7,13-14; Márk evangéliuma 14,62

"Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg."
Jézus ezt mondta: "Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben."

A felolvasott igékben két nagyon erős és nagyon ellentétes kép van előttünk.

Az első a prófétai látomás, amit az evangéliumi részben Jézus idéz is, amely egészen fenséges és lenyűgöző. Az ég felhőin érkező királyról szól, aki a magasságban jelenik meg. Egyetemes uralkodó, mert mindenki meglátja őt, a világon minden ember, és királysága pedig időben is határtalan, örök hatalom.

A másik maga a jelenet Krisztus szenvedéstörténetéből. Egy teljesen kiszolgáltatott, majd megkínzott férfit látunk, ellenségei gyűrűjében, akik a halálát akarják, minden eszközzel. Agresszió veszi körül, hazugságok támadnak ellene, megaláztatás a része, ő pedig némán áll és tűri. S tudjuk, hogy mindezek után másnap kereszthalált szenved.

A két nagyon különböző képet mégis összekapcsolja maga Jézus személye, egyetlen mondata: „Én vagyok.”

Bár igaz, hogy a próféta jövendöl, és Jézus is jövőidőben szól („meg fogjátok látni”), s igaz, hogy az ott-és-akkor egészen mást mutat, mint amiről beszélnek. De a sérülékenység, kiszolgáltatottság, megcsúfoltság, múlandóság ellenére – Jézusban mégis jelen van az örök hatalom, a győztes és dicsőséges uralom! Ő az Emberfia.

Ott feszül ez a két valóság abban a jelenetben. Mert Isten Egyszülött Fia nemcsak dicsőséges és hatalmas, de Ő Istenek irántunk való gyengédsége, végtelen szeretete is.

Jézus egyetlen szavával vagy akár csak gondolatával egy pillanat alatt elpusztíthatta volna az egész nagytanácsot. Kiirthatta volna a gonoszt, az ellenséget. (Ahogy Isten is a világtörténelem során bármikor, attól kezdve, hogy a teremtett embernek szabad akaratot adott, és az Őellene döntött.)

De Ő istenségét elrejtette, ahogy a Filippi levél Krisztushimnusza is mondja: megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig. Ellenségei kezébe adta magát, halálra adta magát.

Mert Ő mindenekelőtt azért jött le a földre, hogy isteni hatalmával a legnagyobb ellenséget győzze le: a gonosz hatalmát a mi életünkben! Meghalt, hogy megváltson minket a bűnből, az istennélküliségből, és feltámadt, legyőzve a halált, a mi halálunkat.

Igen, ott van az acsarkodó, gonosz indulatú nagytanácsi kör közepén az örök isteni hatalom – és szeretetből elrejti magát. Mert még erre is van hatalma! Mert nem test és vér ellen harcol Ő, ahogy Pál is fogalmaz. Nem a bűnös halálát akarja, hanem hogy megtérjen és éljen.

De kimondja végül, hogy eljön a nap, mikor uralma nyilvánvalóvá válik, mikor „minden szem meglátja Őt, azok is, akik átszegezték (Jelenések könyve). Mikor végleg megítéltetik és eltöröltetik a gonosz.

Addig azonban – míg tart a kegyelmi idő – ez van jelen, ebben a földi létben is, itt feszül most is ez a két valóság.

A gonosz harsány pusztítása, ami meglehetősen nyilvánvaló, bármerre nézünk, e háborúkkal teli világban, kicsinyes emberi önzések között, saját esendő életünkben. És Istennek életmegtartó hatalma, uralma és megváltó, megtérésre hívó szeretete, amit a sokszor támadó sötétségben sokaknak nehéz meglátni.

Nehéz meglátni a világesemények közepette, a keleten és délen még mindig zajló háborúzásokat látva, az Európát is megpróbáló menekültválságot megélve, akár vallásos köntösbe öltöztetett pusztításokról hallva.

Nehéz meglátnunk a saját életkörülményeink időnként ránkboruló sötétjeiben, támadások, bántások, csalódások között, betegségeket vagy szeretteink elvesztését szenvedve.

De ugyanígy énünk belső homályában is sokszor: indulataink, haragjaink, sértettségünk – mikor mi is rombolunk, és reménytelenség elkeseredés – mikor a gonosz bennünk pusztít…

Mit üzen ma tehát nekünk az ige? Keresztyénekként hogyan kell megélnünk ezt a kettős valóságot?

Először is, bármit is élünk meg, és vesz körül, látnunk és ismernünk kell mindenkor a világunkba jött és jelenlévő Krisztus győzelmét és hatalmát! Hogy megmaradhasson a reménységünk, a bizalmunk, a hitünk.

Másodszor pedig ismerjük el és éljük meg valóságosan az Ő királyságát az életünkben!

Tudjunk bizonyságot tenni hitünkről és reménységünkről a világ sötétségei közepette! Tudjuk ezzel a hittel és reménységgel elhordozni az életünket, a gonosz támadásait, fájdalmakat, gyászt is! És tudjuk az uralmat valóban Őneki átadni az énünk legmélyéig, döntéseinkben, kimondott szavainkban, cselekedeteinkben.

Ő a mi Királyunk, s a mindenség Királya.

Ezeket a gondolatokat fogja össze, és viszi tovább bibliás reformátoraink megfogalmazása a Heidelbergi Káté 32. kérdés-feleletében:

Miért hívnak téged – Krisztusról – keresztyénnek?

Azért, mert hit által Krisztusnak tagja,
és így az Ő felkenetésének részese vagyok,
avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek,
magamat élő hálaáldozatként neki adjam,
s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak,
és azután Ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára