Harcold meg!

Alkalom: 
Egyházi év utolsó előtti (reménység) vasárnapja
Dátum: 
2015. november 15. 10:30
Alapige: 
1Tim 6,12
Audio: 

Olvasmány: 1 Mózes 32,23-32
Alapige: 1 Timóteus 6,12

"Te pedig, Isten embere, harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál."

Ahogy az előbb a keresztelőkor is hallottuk, Jézus hívása szól mindnyájunknak: „Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok, és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek!” S mi valóban, nagyon sokszor így jövünk, vasárnaponként a templomba, egy kis megnyugvásért a hétköznapok küzdelmei után, békességért, elcsendesedésért.

És most erre, tessék, Isten igéje azzal fogad, azt mondja nekünk, hogy: Harcolj!

A harcról először ami eszünkbe jut, az leginkább a külső, fizikailag könnyen tapasztalható küzdelmek, háborúk. A látványos, hangos, véres de legalábbis fájdalmas harcok.

Vannak köztünk, akik még átélték a világháború rettenetét, és többen, akik megtapasztalták az ’56-os forradalom véres leverését. De nem kell az időben ennyire visszanéznünk, hiszen a szemünk előtt, napjainkban is dúlnak háborúk, történnek terrortámadások, gondoljunk csak a párizsi tragikus eseményekre.

S ha a saját életünkre nézünk, ott is megannyi harcot, küzdelmet látunk – fennmaradásért, kenyérkeresetért. Dúlnak hatalmi harcok országos, települési vagy akár családi szinten is. Vannak érdekérvényesítő vitáink, veszekedések haragosokkal, de nézeteltérések még szeretteinkkel is.

Amiről azonban ma igénk beszél, az a sokkal kevésbé látványos, és sajnos, sokkal kevésbé tudatos belső, lelki harc.

Erről a belső harcról először is azt mondja a Szentírás, hogy „nem test és vér ellen” folyik, hanem „erők és hatalmak”, lelki sötét erők ellen.

Az ige először is arra akar rádöbbenteni minket, hogy ez a láthatatlan gonosz erő áll valójában a látható háborúk hátterében is. Emberi hatalomvágy, pénzsóvárság, gyilkos fanatizmusok ebből fakadnak.

De így van ez a saját életünkben is. Nem elsősorban emberek, rosszakarók, haragosok vagy éppenséggel nehéz helyzetek ellen küzdünk, mert mind emögött az áll, akit Jézus „Embergyilkosnak” nevezett. A Gonosz, aki mindenekelőtt és mindezeken keresztül a hitünket, istenbizalmunkat, istenkapcsolatunkat akarja megölni.

A felolvasott ószövetségi történet mégis az Istennel való küzdelemről szólt. Merthogy a gonosz erőivel szembeni harc – ha az ember egyedül marad benne – esélytelen és reménytelen. Ezért küzd és küszködik velünk az Úr, hogy ne zárjuk magunkra az ajtót mindezekben. Mert a gonosz elsődleges célja, hogy elaltasson, közömbössé tegyen, hogy elszakítson Istentől.

Lám, Jákób is, szinte egész életében maga küzdött magáért. Annyira akarta az atyai áldást, az elsőszülöttséget, a családfőséget, hogy mindent bevetett. Megzsarolta bátyját, Ézsaut, aztán becsapta vak édesapját is. Mégsem lett övé, amit úgy áhított, testvére gyilkos haragja elől messze földre kellett menekülnie.

Igen, menekült, valójában önmaga elől – egy életen át. De végül eljött az óra, mikor ott a Jabbók révénél szembe találja magát Istennel, mikor szembesülnie kellett az Úrral – és önmagával.

Azon az estén, hazaérkezve a több évtizedes száműzetésből, készül átkelni a határon. Már mindenét és mindenkijét átküldte a gázlón, de ő maga képtelen átmenni. Ézsautól való félelme, rossz lelkiismerete, minden magával hurcolt szorongása kötözi. De meglátogatja Valaki, hogy küzdjön ellene és érte.

És Jákób végre szembeszáll és szembesül. Végül megragadja Őt, nem ereszti – lesz, ami lesz – és képes lesz a győzelemre. „Küzdöttél Istennel és emberrel – és győztél.” Így kapja meg az áldást, már nem az apait, hanem valóban az Istenét. Felejthetetlen nyomát ennek az éjszakának aztán egész további életén át viseli. Ennek csak külső jele a sántítás, a belső lényegi változás, hogy másik, új nevet kapott. Valaki összetört, meghalt, hogy megszülethessen valaki új.

Már ebből a történetből is kiderül, hogy az igazi, minden győzelmet megelőző küzdelem önmagunkkal zajlik. Hogy harcolhassunk nem test és vér ellen, hanem gonosz erőkkel és hatalmakkal szemben – az Úristen küzd meg velünk. Hogy önmagunkat legyőzhessük!

„Öljétek meg tehát magatokban azt, ami csak erre a földre irányul!” – olvassuk a Kolosséba szóló levélben. Pál olyasmiket sorol fel itt, mint a harag, indulat, gonoszság, hazugságok, tisztátalan beszéd. Amik ellen önmagunkban kell küzdenünk.

S ez a küzdelem állandó! Mert téved a mai, felvilágosult ember, mikor azt gondolja, hogy ha nem Istenre hallgatok, figyelek, akkor majd én magam dönthetem el, mit szóljak, hogyan cselekedjem. Nincs ilyen, Testvérek, ne álltassuk magunkat, nincsen „gazdátlan lélek”. Mert ha nem a Teremtő, akkor a Gonosz kap teret és hangot bennem, csak legtöbbször észrevétlenül.

Egy régi példatörténet jut eszembe erről, az öreg indián és kisunokája beszélgetése. A kicsi valami elszenvedett bántásból fut panaszkodni az öreghez, és megkérdezi: Hogy lehet, hogy az emberek néha olyan jók, máskor meg olyan gonoszak tudnak lenni? A nagypapa így válaszol: Nem csak mások, te magad is ilyen vagy, néha jó, néha rossz. Mert minden emberben két kutya lakozik, az egyik gonosz, tőle van az erőszak, hazugság, önzés, minden rossz, a másik pedig jó, belőle fakad a szeretet, megbocsátás, önzetlenség, kedvesség. Ez a két kutya pedig szüntelenül harcban áll egymással. Benned is. Jaj, nagyapa – kérdi a kisfiú ijedten – de melyik fog győzni? Hát az, amelyiket eteted – hangzik a válasz.

Kicsit sántít a hasonlat, mert persze, hogy nem kutyák laknak bennünk. De valóban kétféle erőnek, hatalomnak is helyet adhatunk. S hogy melyiknek, az valóban a mi küzdelmünk és döntésünk. A hit ajándék, Istennek kegyelme, de ez a küzdelem ettől még a mi felelősségünk is!

Talán valóban csak egy kis békességért, megnyugvásért jöttünk ma Isten házába, s most ránk kiált az ige, hogy: Harcolj!

De, Testvérek, Isten szeretetből ébresztget minket! Régen, ha tűz ütött ki egy településen, éjszaka közepén is szaladtak félreverni a harangokat. Hogy ébredjen, jöjjön segíteni oltani, aki csak tud, ne vesszen oda álmában senki. S nem mondták, hogy jaj, hagyjuk még őket egy kicsit békességben, hiszen olyan szépen, édesen alszanak…

Isten kegyelme ébreszt minket, és Ő adhatja meg nekünk, hogy a küzdelmek végén majd elmondhassuk Pál vallástételét: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon”

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára