Csüggedésből új erőre

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
Dátum: 
2015. szeptember 27. 10:30
Alapige: 
1Kir 19,12-13; Mk 16,5-6
Audio: 

Olvasmány: 1 Királyok 19,11-18; Márk evangéliuma 16,1-8
Alapige: 1 Királyok 19,12-13 Márk evangéliuma 16,5-6

„A földrengés után tűz támadt, de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. … Mit csinálsz itt, Illés?”
„És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt.”

Egyházunkban minden felekezetben segíti a hívek naponkénti bibliaolvasását valamilyen vezérfonal. Evangélikus testvéreinknél például az Útmutató, ami alapvetően téma szerint kapcsolja egymáshoz az aznapra kijelölt igeszakaszokat. Nálunk ilyen segítség a Kalauz, ami folyamatosan vezet minket végig a Biblián. Ezért az ó- és újszövetségi rész nem is mindig kapcsolódik témájában, és előfordulhat, hogy egy szeptembervégi vasárnapon, mint ma, Jézus feltámadásáról olvasunk.

A mai két történetet azonban mégis együtt szólaltatja meg Isten Szentlelke, felerősítve annak közös üzenetét.

Már a két jelenet háttere is hasonló: egy sziklabarlang bejárata. De ennél is fontosabb, hogy az odaérkező emberekben is hasonló érzések vannak, ahogy Istent keresik. Mind Illésben, mind a Jézust gyászoló asszonyokban csalódottság, elkeseredettség, szomorúság, gyász van. A magukra maradottság érzése. És közös az első élményük is, hogy Isten nincs ott. Nincs a viharban, tűzben, sem a halottak között. De átélik azt is, hogy az Úr mégis megszólítja őket, rájuk kérdez, helyre teszi és továbbküldi őket.

Így kérdez ma minket is az Ige: Mit csinálsz itt? Kit keresel?

Bizony a két történet szereplői csalódottsággal érkeznek a sziklabarlangokhoz, mégpedig leginkább Istenben való csalódottsággal.

Illés kora leghatalmasabb prófétája volt. Ha azt mondta, nem lesz eső, nem lett évekig! Ha azt kérte, jöjjön mindent felperzselő tűz az égből, az lecsapott! Erős hit, elszánt igyekezet, az Úr ügyében való buzgalom jellemezte. Kérlelhetetlenül hirdette Isten ítéletét. De most, a déli pusztába menekülve csak a kudarc érzése van benne: hiába volt a sok erőlködés, magára maradt teljesen, és az Úr ügye „halott”.

A húsvét hajnalban Jézus sírjához érkező asszonyok a tulajdonképpeni nőtanítványok voltak. Éveken át követték és szolgálták hűségesen, Ő volt a reménységük, benne látták Izráel Messiását, aki isteni hatalmával majd uralkodik, és jóra fordít mindent. De reménységük csalódott, Jézus halott.

Vajon mi hogyan érkeztünk ma, ha nem is sziklabarlang, de a templom bejáratához? Hűséges templomba-járóként, igeolvasóként, talán annyit igyekezve, imádkozva, reménykedve, s mégis azzal a tapasztalattal sokszor, hogy mégsem sikerül. Mégis olyan nehéz, olyan sok a rossz, olyan erős a gonosz, annyi a fájdalom, gyengeség, betegség, gyász.

Isten éppen ebben szólít meg és kérdez mindnyájunkat. Rákérdez, mert fontos neki, meg akar hallgatni, hogy miben vagyunk, mi van bennünk. Ő hagyja Illést panaszkodni, aki kétszer is szó szerint elsorolja csalódásait és elkeseredését, és az Úr addig kérdezi-hallgatja, míg ki nem borul belőle mind. Ő megérti és szeretettel teli biztatással fogadja az asszonyok szomorúságát és félelmét is.

Nem neki van szüksége a válaszunkra, panaszainkra, őszinte önmegvallásainkra. Hiszen Ő a szívek ismerője, tudja minden tettünket, de minden érzésünket és gondolatunkat is! Kérdése nekünk segít, kimondani, megfogalmazni, felismerni! Milyen Isten is az, akit mi keresünk? Miért is bennünk a csalódottság? Csődöt mondott, „halott” az általunk reménylett, vágyott Isten?

Talán már bántóan durva ez a megfogalmazás, de az Úr minket valóban teljes őszinteségre hív! Mikor Őhozzá jövünk, barlanghoz, templomba, vagy akár otthoni csendességben, le lehet tenni a mosoly-álarcot! Jobb egy panaszzsoltár, mint bármilyen „jópofizás” Istennel.

Akkor is, ha az első válasz, amit kapunk, hogy nincsen itt.

Nincsen ott Illésnek a pusztító viharban, tűzben, földrengésben. A tűz lecsapott a Karmelen, a Baál-papokat lemészárolták – és? Jobb lett? Megváltozott a világ? Erősebb lett a hited? Éppen ellenkezőleg. Elvárod, hogy itt-ott, ebben vagy abban csináljon már végre rendet az Úristen? Csapjon oda, ahogy te szeretnéd? Nincsen ott.

Ahogy nincs ott a sírbarlangban sem. Lehet sokszor halott vagy haldokló a reményed, hited, örömöd – de Isten él! Nem Ő a halott.

Nem ült fel Izráel trónjára, ahogy reméltétek, mert Ő a világmindenség trónján ül. Felülről lát át mindent, és igazgat mélységes bölcsessége és kegyelme szerint. Ha valaki egy terítő alatt kuporog, a hímzésnek a visszáját látja csak, ami sokszor csúnya, kusza és kivehetetlen. Az a szépséges díszítés, ami felülről nézve és látva már kirajzolódik, értelmet nyer, és szemet gyönyörködtet. Isten nélkül csak „alulról” láthatunk.

De Ő ki tud emelni ebből. Így küldi ki a barlangokból Illést és az asszonyokat, így küld most minket is. Menj ki a szomorúságod, csalódottságod, önsajnálatod barlangjából! Indulj tovább, mert ott vár téged kint, az életed útján. Menj, Illés, mert Damaszkuszban és Izráelben van dolgod. Menjetek Krisztus-tanítványok a többiekhez, Galileába, a világba.

Istentől való elvárásaid csalódtak Őbenne? Akkor kérdezd inkább, Ő mit vár tőled! Engedelmeskedj, figyelj szavára, kérd a vezetését, és majd meglátod és megtapasztalod, hogy veled lesz. Találkozol Vele.

Végül a történetek utolsó üzenete egyszerre int és biztat minket. Figyelmeztet, hogy nem vagyunk egyedül, hogy ott vannak a többiek.

Illés sajnálja magát, hogy egyedül maradt teljesen, aztán kiderül, hogy hétezren vannak még! És ha továbbindul, Istennek engedelmeskedve, nemcsak királyokat ken fel uralkodásra, hanem rátalál Elizeusra, későbbi utódjára. Aki azonban még addig, míg teljesen át nem veszi tőle prófétai tisztjét, sokáig társa lesz hitben, küzdelemben, életútban.

Az elárvult asszonyoknak is a tanítványi közösségbe kell visszatérnie, hogy egymástól hallhassák meg: él az Úr! Többen is, különbözőképpen, találkoztak Vele. Hogy aztán majd együtt tehessenek bizonyságot.

Vegyük észre mi is, hogy Isten közösséggel ajándékozott meg minket. Gyarlóságban, esendőségben, de kegyelemben és hitben is közösségben lehetünk. Értékeljük és vállaljuk fel egymást, egymást hordozva Krisztus törvénye szerint szeretetben, Isten kegyelmében bízva, Őneki engedelmeskedve, mindig megújuló reménységben.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára