Isten szerint gazdag

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap
Dátum: 
2014. november 9. 10:30
Alapige: 
Lk 12,21
Audio: 

Olvasmány: Lukács evangéliuma 12,16-23
Alapige: Lukács evangéliuma 12,21

"Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag."

Így jár az – mondja Jézus a példázata végén. Hát hogyan is járt ez az ember? Kiderült a végére a gazdagról, hogy valójában nincstelen.

Ó, persze – mondhatnák sokan, főleg az egyházon, keresztyén hiten kívülről – most jönnek a szép szólamok a lelki gazdagságról, meg arról, hogy boldogok a szegények. Hogy milyen tipikus keresztyén önvigasztalás vagy „savanyú a szőlő” hozzáállás! Hogy milyen álságos szegényeknek, nincsteleneknek arról beszélni, hogy „a pénz nem boldogít”!

Eszembe jutott egy híres, XX. századi lélektan tudós, Abraham Maslow tézise. Hosszas kutatásokat folytatott az emberek motivációját, szükségleteit illetően, és eredményeit végül egy ábrában, egy piramisban jelenítette meg. Eszerint az embert az alapvető fizikai szükségletek határozzák meg elsősorban, úgymint éhség, szomjúság, alvásigény, az időjárás viszontagságai elleni védelem. S csak akkor, ha mindezek biztosítva, kielégítve vannak, ébred fel benne magasabb igény. Ez pedig, a piramis második lépcsőjeként, a biztonság szükséglete. Hogy legyen munka, jövedelem, fedél a fej fölött, komfortérzés. Aztán csak ha ezek megvannak, következnek a szociális igények, a csoporthoz tartozás, kötődés, közösségi élmény, társadalmi szerepvállalás-aktivitás. S mindezek kielégülése után ébred fel az emberben a vágy egy újabb felsőbb szintre, hogy azzá váljon, akivé rendeltetett, hogy betöltse elhivatottságát.

Bizony, így van, kiszolgáltatottak vagyunk az alapszükségleteinknek, egy hajléktalant nem nagyon érdemes élete magasabb elhivatottságáról faggatni. Az emberiség nagy része egyetért Maslow motivációs piramisával, így látja magát, nincs mit tenni, így működünk.

De még a keresztyénségen kívül is felvetődik a kérdés: Mi van a nehéz körülmények között dolgozó, éhező és mégis alkotó tudósokkal, művészekkel, vagy azokkal, akik éhségsztrájkot is vállalnak valamilyen magasabb cél érdekében?! Hiszen ők feje tetejére állítják ezt a piramist!

Vagy hogy egy kicsit hétköznapibb, hozzánk közelebb álló példát említsek, ahogy Nagy Bandó András fogalmazza meg egy gyerekversében, a gyermek szájába adva:

„Első a munka, én a második,
apám csak megy, hajt, és többről álmodik.
Anyám meg főz, mos, esténként kivasal,
cseppet sem érdekli, én mellém ki hasal.
Jövök majd! – mondja, örökké hiteget.
Oh, bárcsak jönnétek! Szeretlek titeket!”

Tényleg az étel-ital, a megélhetés előz meg mindent? Csak ha az megvan, akkor jöhet a közösség, kötődés? S ha az megvan, akkor abból egyértelműen következik, hogy meglesz a más, az emelkedettebb is? Ennek fájdalmas kétségét egy klasszikusabb költő, Kosztolányi írja le Boldog szomorú dal című versében:

"Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben."

Igen, a „kincs”, ez a kérdés. Meg kell értenünk, hogy Jézus nem a gazdagság önmagában való bűnös voltáról vagy a szegénység értékéről beszél! A Példabeszédekben a szentíró így imádkozik: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel!”

Mi volt ennek a bolond gazdagnak a bolondsága? Mire kellett végül rádöbbennie? Hogy a legdrágábbról feledkezett meg, Istenről.

Csak a kapott javakat látta, és megfeledkezett az Ajándékozóról. Mondatai tele vannak a „nekem, enyém, én” szavakkal, de nincs benne hála és abból fakadó öröm. Csak a saját javait látta, és törte a fejét, hogy „én hogy oldjam meg”, „én hogy gondoskodjam”, és megfeledkezett a Gondviselőről, aki egyedül képes megtartani minket és javainkat is. Ezért híjával maradt a ráhagyatkozó bizalom biztonságának. Csak önmagát és javait látta, és megfeledkezett a Gazdáról, akinek mind sáfárai vagyunk, aki mikor ajándékoz, akkor feladatot, lehetőséget, megbízatást, felelősséget is ad. Egyszerűen megfeledkezett a másik emberről is.

Kiszakadt isten- és emberkapcsolataiból, és végtelenül egyedül maradt. De még a saját lelkétől is elszakadva, hiába szólítgatja „én lelkem”, mert összetévesztette a testét a lelkével. E földi testünk a földi létre, egy időre, a mostra-ittre szól, arra adatott. De Isten az embert az örökkévalóságra teremtette, Tőle jövünk és Hozzá érkezünk! S ez nemcsak egy halál után érvényes dolog, hanem nagyon is kihat, áthatja, magába foglalja az ittet és mostot is. E nélkül a távlat nélkül nem lehetünk igazán emberek és boldogok a földi élet javai között sem.

Tehát akkor Isten szerint ki a gazdag? Mi az a hatalmas gazdagság, amire teremtve vagyunk? Aminél kevesebbel meg nem elégedhetünk? Amivel Isten meggazdagítani akar? Önmaga!

Szegénységben, gazdagságban, nehezebb vagy könnyebb földi létben, ha Isten nem a miénk – nincstelenek vagyunk! Ő, aki ember által megragadhatatlan és birtokolhatatlan, mégis Krisztusban nekünk önmagát ajándékozni akaró Isten.

Közeledik az advent és karácsony, amikor ezt a csodát ünnepeljük. Hogy gazdag létére szegénnyé (emberré) lett értünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. (2Kor 8,9) És aki Fiát mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? (Rm 8,32)

Emeljük hát ki szívünket a gazdagságaink önbízásából és szegénységeink keserűségéből, tépelődéseiből, és kérdezzük meg most Istent: Uram, szerinted gazdag vagyok?

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára