Ne sírj!

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Dátum: 
2013. szeptember 15. 10:30
Alapige: 
Lk 7,16
Audio: 

Olvasmány: Lukács evangéliuma 7,11-17
Alapige: Lukács evangéliuma 7,16

"Meglátogatta Isten az ő népét."

A felolvasott történetben két vonuló csoportot, sokaságot is látunk. Abban a korban a gyalogos csoportos közlekedés megszokott volt. Manapság vonuló tömeget inkább csak a fővárosban látni, politikai megmozdulásokon vagy valamilyen ügyet képviselő demonstrációkon. Itt vidéken, így szeptemberben, leginkább csak a szüreti felvonulások, az őszi termést ünneplő vidám rendezvények juthatnak eszünkbe.

Mégis lehet ismerős mindnyájunknak a Nain városából kifelé tartó menet. Halottat kísérnek, egy özvegyasszony egyetlen fiát.

Régen háznál ravatalozták fel az elhunytat, onnan kísérték a temetőbe, ma ez az út már rövidebb, a ravatalozótól tart a nyitott sírig. Bizonyára mindannyian kísértünk már így „utolsó földi útjára” valakit. Talán közeli hozzátartozónkat, mély fájdalommal, érintettséggel, könnyeinkkel küzdve, vagy éppen távolabbi rokont, ismerőst, osztozva a gyászban, együtt emlékezve, végső tisztességet téve, támogatva a gyászolót.

Mennek kifelé a városból, a pezsgő élet, az élő emberi közösség közegéből a néma és halott temetőkertbe. Elengedni azt, ami, aki „élet” volt, emberi kapcsolat, szívüknek annyira kedves. Olyan úton, amin végig kell menni, nem lehet megfordulni, visszacsinálni, újrakezdeni.

Az az asszony szeretett egyetlen gyermekétől búcsúzik, aki talán a férje elvesztése után még többet jelentett, még szorosabb kapcsolat lehetett. S ismerve annak a kornak a társadalmát, amelyben egy egyedülálló nő jogilag senki volt, férj vagy fiúgyermek híján megbecsülés és megélhetés nélkül, búcsúzik egy kicsit a saját életétől is, és egy kiszolgáltatott koldus-léttel készül szembenézni.

Lehet ismerős mindnyájunknak az elengedés keserű kényszere, a veszteség, kifosztottság, tehetetlenség érzése, akkor is, ha éppen nem koporsó mellett kell megállnunk, hanem „csak” életünk „halott” dolgaira gondolunk. Kiüresedett, megszakadt emberi kapcsolatokra, az életet jelentő erő és egészség megfogyatkozására, a szívünknek oly kedves tervek, remények, álmok elvesztésére. Kisebb-nagyobb „halál-menetek”, gyászfolyamatok sokszor zajlanak az életünkben.

Csakhogy a bibliai történetben olvasunk egy másik menetről is, a halál menetével szembejön az Élet. Jézus érkezik, akit tanítványai és nagy sokaság követ. Az evangéliumban nem sokkal előtte olvashatunk a Hegyi Beszédről, boldogságról, szeretetről, életről szóló tanításáról. Kapernaumból jönnek, ahol Jézus a római százados haldokló szolgáját ragadta vissza az elmúlásból, és mentette meg az életre.

Ha halotti menettel találkozunk, akárcsak a temetőben is, általában tisztelettudóan félreállunk, vagy legfeljebb csendesen elmegyünk egymás mellett. Ha embereken múlna, nem történne itt sem más. Az asszony talán észre sem venné Jézust. Azt hiszem, tapasztalatból tudjuk, hogy a hordozott terhek alól, a könnyek mögül, a fájdalomból és önsajnálatból nagyon nehéz „kilátni”.

De a találkozás mégis megtörténik, mert Jézus látja, megszánja és megszólítja az embert. Az, ahogy itt gyógyító irgalommal és szeretettel jön az asszony felé, valójában a Megváltó egész földi életéről szól. Arról, hogy emberré lett az Isten kegyelme, közénk érkezett, hozzánk jött, emberi valóságunk nyomorúságába, el egészen a halál mélységéig. Istennek örök adventje = érkezése Ő az ember felé.

Ne sírj – mondja. Tudjuk, milyen üres is tud lenni ez a szó, akár kimondjuk, akár halljuk. Mert ugyan mit tud változtatni veszteségen, szenvedésen? Ugyan miért ne sírhatna ez az asszony, vagy miért ne sírhatnánk mi is? De igaz az is, hogy ez a „ne sírj” tud tele lenni szeretettel, együttérzéssel, közelséggel, s akkor – még ha csak ember mondja is ki – igenis lehet megérintő és vigasztaló.

Hát még ha a Jézusban jelenlévő isteni szeretet és erő mondja ki felénk! Sötét éjszakán, nagy mélységben, mikor már szavaink sincsenek szép hosszú imádságokra, csak Isten-kereső sóhaj vagy nyöszörgés, Ő megtapasztalhatóan megjelenik, és közel jön hozzánk, velünk marad. Ne sírj – mondja, s lehet hogy reggel ránk talál ugyanaz a gond, nehézség, mégis minden megváltozik. Jelenlétében legördül a súly, oszlik a sötétség, enyhül a fájdalom.

Jézus megszólítja, és ezzel megérinti az anyát. Aztán megérinti és megszólítja a halottat. A halottnak vagy akár a koporsónak az érintését a zsidó tisztasági törvény szigorúan tiltotta. Halotthoz beszélni pedig aztán még inkább lehetetlen ostobaság. És mégis, ez a jézusi szó és érintés megállítja a „megállíthatatlan” halál-menetet, áttöri a lehetetlent.

Reményik Sándor Kegyelem című versének részletei jutottak eszembe, ahogy az emberi fájdalomról és tehetetlenségről, reménytelenségről ír, és az isteni kegyelem igazi csodájáról és erejéről:

„Először sírsz.

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: Mindegy, mindhiába.
A bűn, a betegség, a nyomorúság
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.

Ez a magától: ez a Kegyelem.”

Ez a Kegyelem életet ad, reményt ad, megállít a halál-úton. A sebet begyógyítja, az elveszettet megtalálja. Ahogy Jézus „átadta” az anyának életre kelt gyermekét, úgy tud minket is újra egymásnak adni.
Igen, ott és akkor, annak az anyának odaadta a fiút.

S nem sokkal később az egész világnak – nekünk – odaadta a Fiút. Halálig menő szeretettel adta oda magát Isten Egyszülött Fia, hogy halált legyőző hatalmával megmentsen, és az élet felé fordítson minket. Ha nem is mindig látjuk Őt, Ő lát minket, szánalma nem üres tehetetlenség.

Engedjük mi is, hogy megérintsen.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára