Hitből él...

Alkalom: 
Reformáció ünnepe
Dátum: 
2013. október 31. 17:00
Alapige: 
Rm 1,17

Olvasmány: Lukács evangéliuma 19,1-10
Alapige: Pál levele a Rómaiakhoz 1,17

„Az igaz ember pedig hitből él.”

Majd ötszáz esztendeje, hogy Luther Márton ágostonrendi szerzetes 95 vitatételét kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára. Ami akkor történt, elkezdődött, azt a köztudat úgy emlegeti, mint olyan vallási mozgalmat, amely a római egyház megreformálását, az apostoli egyház tisztaságának visszaállítását tűzte ki célul. Hatása kiterjedt Európa-szerte nemcsak a hitgyakorlatra, hanem a tudományra, a kultúrára, a munkaerkölcs szemléletére, sőt a gazdaságfilozófiára is. Méltán lehetünk hát büszkék erre a jótékony hatásra és reformátor elődeinkre, emlékezhetünk ünnepelve erre a történelmi eseményre.

Akkor is, ha Luther valójában nem sejtette, mit indít el. Nem gondolt ő egyházszakadásra, még olyan nagyszabású egyházújításra sem, mint ami bekövetkezett. Ő leginkább vallani akart, hangos bizonyságot tenni arról, hogy mit jelentett számára, életére és keresztyén hitére nézve a Római levél, s különösen is az előbb hallott ige: Az igaz ember hitből él!

Aki Luther életéről valamit is hallott, az tudja, hogy ő a boldogságot, a békességet, az üdvösséget – az Istent kereste kínlódva, szenvedélyesen éveken át, amit nem talált gazdag apja házában, sem a szerzetesrend szigorú falai között. De rátalált ezen az igén, Isten Igéjén keresztül. Ezért a reformáció messze nem csupán ünnepelhető történelem, valami félévezredes esemény. Akkor értjük jól, s tudunk igazán részt venni benne, ha ezt a belső lényegét megértjük, Isten jelenlétét az egyház történetében, választottainak életében. Ha az Ő igéje minket, ma élő reformátusokat is meg tud szólítani, formálni és megújítani.

Annak pedig, amiről nekünk ez az ige beszél, nagyon jó szemléltetése Zákeus története. Valóban, az ember élni akar, igaznak, jónak, kiválónak, de legalábbis elfogadottnak, megbecsültnek lenni. Önmaga előtt, Isten előtt, saját emberi közösségében. Ez mindenkori emberi vágyunk.

Látjuk, Zákeus éppenséggel nagyon akart élni. Kicsinységével, sérült életével talán sokáig inkább megvetést, lesajnálást kapott, s végül a pénzt, vagyont, gazdagságot látta boldogító útnak. Ha már úgy sem becsülik, hát vessék csak meg, de ő akkor is ki akar emelkedni, ha másképp nem, hát gazdagsággal és hatalommal. De nem számított, mije van, mégis boldogtalan, magányos és békétlen maradt. Nem volt senkije, csak pénze.

Jerikó lakosai gyűlölködve gondoltak rá, nem véletlenül, sokakat megszegényített, megnyomorított. De ítélkezői, a város farizeusai sem igazán különböztek tőle. Mert ők meg buzgó törvénytiszteletükkel és vallásosságukkal gondolták úgy, hogy – Zákeussal ellentétben – kiérdemelték Istent, az Ő közelségét. Jók, tiszták, tökéletesek, tekintélyesek és elismertek. Pedig nem voltak közelebb az üdvösséghez, mint ez a fővámszedő. Hiszen öntelt igyekezetükkel csak önmaguk körül forogtak.

Annyi igyekezet, szabálykövetés, teljesítmény- és megfeleléskényszer, s mégsem ér célhoz az út. Még sincs igazi békesség, üdvösség. Akár bűntudattól, akár önigazolástól még nem leszek igaz ember – Isten előtt.

S ugyanez a megtapasztalása a középkori római egyház Istenkeresőjének, Luthernek is. Sem az ekkor épülő római Szent Péter katedrális pompája, az egyház vezetőinek gazdagsága nem elég fényes és meggyőző, lehengerlően önigazoló, sem pedig a vég nélküli vezeklések, latin misék, bűnbocsátó cédulák vásárlása nem igazán megtisztító, felszabadító. Nem hogy Istenhez segítenék, hanem éppen ellenkezőleg, csalódott keserűségbe taszítják.

A zákeusi ókor és a lutheri középkor Isten-keresésének, boldogság-kergetésének csapdái ma is nyitva vannak. A világ, amiben élünk pénzközpontú, önkielégítő-fogyasztói társadalom, értékrend vesztett, önértéket kereső emberekkel tele. Jelen van körülöttünk és bennünk a teljesítmény-kényszer, a „megérdemlem az Istent” és „nem ezt érdemeltem volna” felfogású vallásosság. Vagy éppen a csillagokat leső, keleti vallások misztikus praktikáit gyakorló XXI. századiak vagyunk.

Mégsem ér célhoz az út, még sincs igazi békesség, üdvösség. Csak önmagunk körül forgó magány. Akár bűntudattól, akár önigazolástól még nem leszek igaz ember – Isten előtt. Csak őszinte bűnbánattól, amely mégis teljes bizalommal a Megváltó felé fordul, nem dicsekszik semmivel, semmit nem vár el, de várja az Urat hittel. Mert az igaz ember hitből él. Kegyelemből van üdvösségetek, hit által. Ez a minket ingyen kegyelemből, halálos szeretetből elfogadó, megigazító Isten csodája.

Ez a csoda történik meg Zákeussal, és ezt a csodát ismeri fel Luther Márton. Hogy Jézus Krisztusban Isten maga jön oda hozzánk, megszólít és befogadásra vár. Az igéből kiderül: Isten az, aki keres minket, Isten-keresőket, Isten az, aki szeret minket, szeretet-koldusokat, Isten akar otthont találni mibennünk.

Nem tudom, ki hogy van vele, néha nehéz elhinni még az embertársunkról is , hogy feltétel nélkül elfogad, hogy fontos vagyok neki, velem akar lenni, bármilyen is legyek, mert annyira szeret. Hát Istenről mennyire nehéz igazán elhinni? Se másban, se magamban, csak az Ő szeretetében hinni?

Zákeus – minden addig tapasztalt megvetés ellenére – el tudta hinni, mert habozás nélkül, örömmel befogadta Jézust. Luther – minden keserű csalódása ellenére – el tudta hinni, és erre a hitre tette rá egész életét. Ez volt a reformáció nagy felismerése, a visszatérés az evangéliumhoz:

Egyedül az értem jött Krisztus az út az Atyához, az Istenhez. Egyedül hit által lehetek elfogadott = igaz, békességet talált ember. Egyedül kegyelemből vár üdvösség.

Ahogy egy nagy teológus prédikátor fogalmazott: „Mert nem az a helyzet, hogy zárt ajtókon kell dörömbölnünk, Isten ajtaján – hiszen nyitva van az ég! Az a helyzet, hogy Isten Fia az Ő igéjével már régen zörget a szíveken – és a mi szívünk van csukva! Nem fönt van elzárva a kapu – mi nem nyitunk ajtót az Üdvözítőnek. Nem keresgélni, igyekezni kell elsősorban, hanem az érkező Jézust befogadni.”

És végül kapjon hangsúlyt a felolvasott ige utolsó szava is! Az igaz ember hite által él! Megtelik élettel, felébred, mint aki nehéz terhektől, magányos rabságból szabadult.

Látjuk Zákeust felszabadult örömmel osztani szét fél vagyonát, a pénzt, ami addig olyan fontos volt neki, amitől életére megoldást remélt. Adakozik, igyekezik, de már nem azért, mert attól reméli üdvösségét, Isten és emberek barátságát! Ad, mert már valóban gazdag, igyekszik, mert betölti az öröm és a hála. Megváltozik, magához tér az élete, mert belülről formálta át a befogadott Megváltó. Éljünk hát mi is, hitből!

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára