Boldog szolgák

Alkalom: 
Egyházi év utolsó (örökkévalóság) vasárnapja
Dátum: 
2013. november 24. 10:30
Alapige: 
Lk 12,35-37a
Audio: 

Olvasmány: Márk evangéliuma 13,31-37
Alapige: Lukács evangéliuma 12,35-37a

"Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák..."

Ma az egyházi év utolsó vasárnapja van, hiszen egy hét múlva már adventtel egy új egyházi év veszi kezdetét. A profán időszámításban az óév napjáig még van több mint egy hónap, amikor is szokás visszatekinteni, mérleget vonni, hogy a mögöttünk hagyott évben mit vártunk, s mi teljesült, mi minden történt, honnan hová jutottunk.

Ma ugyanígy végiggondolhatjuk hitünk elmúlt egy éves történetét. Tavaly ilyenkor is advent előtt álltunk, Isten Fia földre születésének ünnepére várakozásban. Vajon mi történt a mi lelkünknek, az Istennel való kapcsolatunknak a történetében? Mit vártunk Tőle, és mit magunktól? Mit reméltünk, miben csalódtunk, vagy épp milyen váratlan ajándékokban gazdagodtunk?

Ebből a hátranézésből előretekintésre is hív minket a mai ige: Mi az, ami a jövendőre nézve is biztos, kiszámítható? Ami stabilan megáll, amire építeni lehet, amibe kapaszkodni érdemes.

A felolvasott történetben Jézus tanítványaival éppen Jeruzsálemben jár, s ők álmélkodva, nagy elismeréssel mutatnak a lenyűgöző épületekre, a hatalmas templomra: Nézd, mekkora kövek! Bizony Izráel hányatott történelme során, számos ellenséges támadást, pusztítást is átélve, sokszor volt biztató a jeruzsálemi templomra tekinteni, gondolni, az Úr „lakóhelyére”, ami bizonyára örökké megáll. Jézus azonban igen kijózanítóan válaszol: Csak egy épület, elmúlik ez is, elpusztul, s kő kövön nem marad.

S mintha ez nem lenne elég kemény, később aztán Jézus így folytatja: Még az ég és a föld is, ennek a teremtett világnak a teljes fizikai valósága is el fog múlni! S közben említi a végidőknek félelmetes jeleit.

S ha ezek után azt kérdeznék, hogy ha minden végképp ennyire múlandó és bizonytalan, akkor legalább azt tudhatjuk-e biztosra, mindez mikor történik meg, még erre is az a válasz, hogy bizonytalan. Nem lehet tudni. Nem tudja senki, csak az Atya.

Jézus szavai egyértelműek. Egyetlen biztos pont és bizonyosság ebben a múlandóságban és bizonytalanságban maga Jézus Krisztus. Az Ő kegyelmes szeretete, felvállalt földi élete, emberért hozott áldozat-halála, s minderről szóló beszédei. Ez nem múlik el.

Ma is, nekünk is gyakran átélt tapasztalatunk a bizonytalanság. Bár környezetünkben sok szabály szolgálja az ember biztonságát, nagyon igyekszünk bebiztosítani magunkat. Vannak közlekedési szabályok a biztonságos utazásért, van társadalombiztosítás az egészségügyi ellátásokért, vannak munkaügyi szabályozások a munkavállalók védelmében, vannak törvények. Persze mindnyájan tapasztaljuk azt is, hogy ezek nem feltétlen és tökéletesen biztosítanak minket. De vannak, működnek, van rendőrség, s ha kell, van riasztó-rendszer is beszerelve.

Mégis bennünk van az „elveszíthetem” és az „elveszhetek” félelme. A miben, kiben bízhatok aggodalma. Építhetek-e, ha másra nem, legalább önmagamra, saját elhatározásaimra, erőmre, okosságomra, hitemre?

Mindebben Jézus szava a kapaszkodó: van Valaki, a Mennyei Atya, aki a világot és benne minket is megteremtett, aki mindezt kezében tartja, átlátja és igazgatja. Tűnhet távolinak, s az életem történései közepette sokszor érthetetlennek is, de Jézusban közel van hozzánk, és biztatva szólít meg: „A ti Mennyei Atyátok akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejetekről!” S bármi történik is, ha minden el is múlik, Ő megmarad. Benne és Általa pedig az Övéi megtartatnak, s mindennek a végén Hozzá érkezhetünk meg. Ő érkezik el hozzánk.

Az ígéretek beteljesedésének várására tanít Jézus a példázatban. Azt nem tudják a szolgák, hogy mikor érkezik haza az úr, de van, ami viszont biztos! Először is az, hogy az otthon, amiben élnek-léteznek, nem kényük-kedvükre a sajátjuk, de nem is egy elhagyatott, gazdátlan világ. Másodszor pedig, hogy az úr biztosan hazajön! S mikor megérkezik, az valami hatalmas öröm lesz, az éjszakára hajnal virrad, a bizonytalanságból békesség lesz. A kitartó várakozás és munkálkodás után boldog lakoma várja őket, egy asztalnál urukkal és egymással.

Végül pedig biztosan tudhatják, hogy addig is kinek-kinek hol a helye, mi a dolga, hiszen ő „kiadta mindenkinek a maga munkáját”.

A várakozás idejére mindenki személyre szabott feladatot kapott Istentől, ahol igazán a helyünkön is tudunk lenni. Ezért folyamatosan keresnünk kell, és fel kell ismernünk a személy szerint ránk osztottat! Bárkik legyünk is, bármilyen élethelyzetben, bármilyen képességekkel, lehetőségekkel – Istentől kapott küldetésünk van.

A mi várakozásunk tehát egyszerre készülődés és készenlét.

Készülődés, mert tudjuk, hogy minden elmúlik. Hogy e földön „sátorházakban” lakunk, egyszer mennünk kell. Ezekbe kapaszkodunk, ezeket akarjuk megtartani mindenáron, s ha nem sikerül, beleroppanunk a veszteségekbe? Vagy pedig várjuk azt, aki hazajön, mindent újjáteremt, meggyógyít, megtisztít, helyreállít, és Ő lesz minden mindenekben!?

„Boldogok azok a szolgák” – mondja Jézus. Miért boldogok? Mert Ő hazajön! Vajon mi boldog szolgák vagyunk-e? Döntöttünk-e már Őmellette teljes szívvel, örömmel? Öröm-e felszabadultan Őrá figyelni, Rá hallgatni, az Ő uralma alatt munkálkodni?

Mert ez készenlét is. Talán ismerősek nekünk ezek a szavak: „most ne zavarj, nem érek rá, még nem vagyok kész az én fontos, komoly dolgommal, …” – a mindennapi terhek alatt görnyedő, a kenyér után rohanó szülőktől hallják ezt kisgyermekek, vagy éppen idős szülők, hogy „Anyuka, most nem tudunk jönni, nem érünk rá, jöttünk, de máris rohannunk kell”. Aztán a gyerekek egyszer csak felnőnek, és már hiába mennénk, mondanánk, ők nem figyelnek ránk, az idős szülők egyszer csak elmennek, s már nincs kihez hazajönni, szeretettel odahajolni. Gyakran bánunk így Istennel is. Most még nem érek rá, most még van fontosabb, szeretlek, persze, csak nem nagyon tudok Rád figyelni. Azután egyszer csak már késő lesz.

Ezt jelenti egyrészt az a kép Jézus példázatában, hogy az Úr minket alva talál. Másrészt pedig annak a veszélyét, hogy kiábrándulunk, elveszítjük a reménységünket, nem tudunk kitartani. Hogy nincs értelme fáradozni, nem érdemes, úgysem változik semmi, ehhez én úgyis kevés vagyok. Inkább elfújom a gyertyát, veszem a pizsamát, megyek aludni, aztán csak lesz valahogy.

Legyen a kezünkben gyertya, a szívünkben égő hit és elolthatatlan bizalom, amivel akár másokat is felébreszthetünk! Övezzük fel magunkat, készséggel a munkálkodásra az Úr érkezéséig. Boldogok leszünk.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára