Szolga, fegyver, világosság

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
Dátum: 
2012. szeptember 30. 10:30
Alapige: 
Ézs 49,1-2.4-6
Audio: 

Olvasmány: Márk evangéliuma 10,28-31.42-45
Alapige: Ézsaiás könyve 49,1-2.4-6

"Már anyám méhében elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem.
Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél. Most pedig ezt mondja az Úr, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izráelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az Úr, Istenemnél van az erőm. Ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig."

Az énekelt zsoltárban és a dicséretben is, s a most felolvasott igében is felbukkan az a szó: „szolga”. Ha ma kimondjuk ezt a szót, kellemetlen, negatív felhangja van. A szolga kiszolgál, engedelmeskedik, szót fogad a parancsnak, így valamiféle alávetettséget, alázatot, megalázottságot jelent. Talán tetten is érjük magunkban a dacot és büszkeséget, amivel munkahelyi vagy családi közösségeinkre is gondolva fel tudunk csattanni: Nem vagyok senki szolgája!

Ha azonban a „szolgálat” szót halljuk, sokunknak inkább az ismert jelmondat: „Szolgálunk és védünk!” jut eszünkbe, s gondolunk valóban rendvédelmi szervekre, egészségügyi dolgozókra és akár az egyházunkra is, ahol szolgálatban vagyunk, szolgálatot teljesítünk, szolgálunk. Ez már sokkal inkább hivatást, elhivatottságot, sőt valami tisztséget jelent!

Talán azt sem árt tudnunk, hogy a „szolga” szó latinul „minister”. Bizony ebből ered a katolikus „ministráns” kifejezés, de régen a protestáns prédikátorok is méltán nevezték magukat „minister verbi Dei”-nek: Isten igéje szolgájának. Nem is szólva a politikai tisztségről, a miniszterekről…

Ilyen értelemben a szolga egy fontos ügy, egy felsőbb hatalom végrehajtója, képviselője. Az igében Ézsaiás is Isten szolgájának ismeri fel magát, s ma is gyakran mondjuk lelkészekre, papokra, hogy Isten szolgája. Sőt, mi mindannyian azok lehetünk, vagyunk. Vállalunk szolgálatokat nemcsak lelkészként, de kántorként, gondnokként, presbiterként, áldozatkész, segítőkész vagy akár a többiek munkáját csendes-hűségesen imádságban hordozó gyülekezeti tagként is. Reformátusként valljuk az egyetemes papságot: Isten által mindannyian kiválasztottak és elhívottak vagyunk az ő szolgálatára! Mindnyájunkról, mindnyájunknak szól az ige.

S ennek most egyik üzenete, hogy az, aki Isten szolgája, az Őreá nézve végez mindent!

Ézsaiás, saját szolgálatára nézve, ilyen szavakkal panaszkodik: „hasztalan, semmiért, hiába”. De ezek a szavak, ez az érzés nekünk is, talán sokunknak ismerősek, akár a mindennapi életből, akár a keresztyénségünk megéléséből. Hogy én tényleg igyekezetem, beleadtam mindent – tanultam, dolgoztam – hoztam áldozatokat, még kompromisszumokat is kötöttem, de hiába volt az erőfeszítés, mégsem sikerült. Vagy mennyire próbáltam valóban megváltozni, elengedni, megbékélni, megbocsátani, hány fogadalmam volt már és hiába! Vagy a másikat mennyit hívogattam, vigasztaltam, segítettem, lelkére beszéltem, de hasztalan!
Ám a próféta nem ragad le a panaszkodásban, hanem így folytatja: jutalmam Istenemnél, nagyra becsül engem, Istenemnél van az erőm. Eszembe jut erről a történet egy londoni katedrálist építő kőművesekről. Valaki egyenként megkérdezte őket, hogy mit csinálnak. Köveket hordok, téglát rakok, maltert keverek – jöttek az egykedvű válaszok. Míg az egyik derűs tekintettel felnézett arra, ahol majd a templom fog magasodni, és azt válaszolta: Katedrálist építek! Pedig az ő kezében is csak kő és tégla vagy vakolókanál volt.

Egész életünk, keresztyénségünk az Isten temploma, katedrálisa. S nem mindegy, milyen távlatokkal, mire-kire nézve építkezünk! Csak erőlködünk és nyögünk a köveink súlya alatt, nagyon igyekezve de sokszor testben-lélekben megfáradva, vagy fel tudjuk emelni a tekintetünk, hogy meglássuk: Isten templomát építjük. Hogy igazából Ő építkezik!

Bár magunktól nem lenne erőnk, mégis mindenre van erőnk Krisztusban, aki megerősít minket. Bár sokszor csalódunk – magunkban is – de mégsem úgy futunk, mint akik előtt bizonytalan a cél. Bár méltatlanok vagyunk és alkalmatlanok, Atyánk mégis arra becsül minket, hogy szolgálatába álljunk.

Az alkalmasságról is beszél nekünk az ige, mikor az Isten szolgáit fegyverekhez hasonlítja: éles kard a keze ügyében, hegyes nyíl a tegzében. Aki próbálta már, tudja, milyen nehéz munka a tűzifa hasogatás. Hát még ha életlen fejszével kínlódunk! Akkor hiába a férfierő, a fiatalság, az elszántság – muszáj megállni és megélezni a fejszét. Az meg inkább az asszonyoknak ismerős, mikor életlen késsel akarunk csirkét bontani, húst vágni. A hentesek profi kései csak úgy szaladnak át az inakon, mint a vajban, de mi is többre jutunk, ha megfenjük azt a kést. Inkább mint kínlódni és végül eldobni életlen fejszét, konyhakést.

Isten nem szeretné, ha életünk építkezésében, harcaiban kínlódnánk. Ő éles kardokat, hegyes nyilakat akar a kezébe, a tegzébe. Készeket, alkalmasokat. De ez nem magunktól van. Ahogy a kardnak, fejszének, késnek is a gazdája feni, élesíti a szerszámot, úgy Isten az, aki formálni, alakítani akar minket, s néha bizony a köszörűkőhöz is odaszorít.

S ahogy a kard sem magától csapkod, a nyíl sem a saját feje után röpül, úgy Isten is a kezében tart minket és ő céloz. Hogy abban forgolódjunk, amibe ő bocsát bele, arra lendüljünk, amerre ő indít.

Mert csak így lehetünk valóban világosság, mások számára is, ahogy az ige ígéri. Lehetünk lobogó fáklyák vagy kicsi mécsesek, de ő tölt fel és ő gyújt meg minket. Annak a tüzével, aki maga volt a világ Világossága. Az Atya igazi Szolgája. Aki Isten Fiaként szolgai formát vett fel, emberré lett, fáradhatatlanul tanított, gyógyított, alázatra, szolgálatra, szeretetre tanítva a tanítványai lábát mosta, s végül megalázta magát egészen a kereszthalálig.

A Megváltó Jézus Krisztus, aki azért jött, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára