Meglátogat a felkelő fény

Alkalom: 
Advent 1. vasárnapja
Dátum: 
2012. december 2. 10:30
Alapige: 
Lk 1,68-70.76-79
Audio: 

Olvasmány: Ézsaiás könyve 9,1-6
Alapige: Lukács evangéliuma 1,68-70.76-79

"Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki. Erős üdvözítőt támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, ahogyan kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva...
Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára."

Mindkét igében felbukkan a „látogatás”, „meglátogatottság” gondolata. Jól ismerjük mi ezt, hiszen sokszor megéljük emberi életünk során. Így az ünnep közeledtével még gyakrabban is, látogatunk nagyszülőket és szülőket, évente talán csak egyszer látott rokonokat. A gyülekezet szolgáló tagjai is többnyire ilyenkor kopogtatnak be idős vagy gyengélkedő testvérekhez. S alig van, aki ne tudná, milyen érzés kórházi ágyon fekve ismerős arcoknak megörülni. A látogatás lehet várva-várt, vagy egészen váratlan, jelentheti a sürgés-forgás feladatát vagy pusztán örömteli ajándékot.

De mit jelent, ha valakit az Isten látogat meg, ahogyan erről igénk beszél? Régebben, ha azt mondták: Bizony, meglátogatta az Isten!, inkább azt jelentette, hogy az illetőt valami nagy csapás érte. De sem Ézsaiás, sem Zakariás nem erről beszél. Nem egy haraggal büntető, bűnöket számon kérő, fenyegető Isten érkezéséről szólnak! Isten látogatása a sötétségben felragyogó világosságot hoz, embervilágunk vakságának és nyomorúságának gyógyulását!

S hogy mi is ez a sötétség, kiderül Zakariás énekéből, prófétai himnuszának kifejezéseiből: istentelenség, múlandóság és békétlenség.

Zakariás bűnökről beszél, de nem egyes elkövetett vétkeinkre gondol, hanem az egész Isten nélkül leélt emberi életre, az mi Isten-vakságunkra.

Nemrég egy ismerősöm kért meg, hogy kedves vendégének – míg ő egyéb ügyekben szaladgál – mutassam meg a templomunkat, gyülekezeti házunkat. A vendég őszinte elismeréssel nézett körül, és egészen őszintén mondta: Milyen szép és jó lehet itt kicsit megpihengetni, imádkozgatni! Milyen kár, hogy a valóságos, mindennapi életben mindez semmit sem segít!

Megdöbbentő őszinteségére én is hasonlóképpen vallottam meg, hogy egy olyan Isten, akit vasárnap délben be lehet csukni a templomba, s ott „illedelmesen” várakozik, míg újra rá nem nyitjuk, időnként meglátogatjuk a valóságunkból – nekem nem Isten! Akit én annak ismerek, ura az életemnek, velem van a mindennapok örömeiben és bánataiban, megajándékoz, megtart és vezet.

A beszélgetést nem folytathattuk, mert sietnie kellett, de bennem ott maradt a fájdalmas kérdés: Látta-e ez az ember valaha egyáltalán az Istent? Ahogyan egyik énekünk fogalmaz, ha jót tett vele, ha áldva látogatta, vagy ha épp szenvedni, sírni hagyta, vajon értette-e?!

Ez a mi bűnünk és nyomorúságunk, igazi sötétségünk, ez az Isten-vakság, bármikor is telepszik rá az életünkre.

Azután beszél Zakariás a halál árnyékáról. Valahol olvastam olyan középkori szerzetesekről, akik kolostori celláikban koporsóhoz hasonló ágyba tértek pihenni esténként, hogy emlékeztessék magukat a földi lét mulandóságára. Nem túl vidám szokás, de az még szomorúbb, ahogy a mai ember menekül ettől a szembesüléstől. A fogyasztói társadalom élvezet hajszolása mind ennek elhessegetése. De ez önbecsapás, amit kíméletlenül leplez le ugyanakkor a világvége jóslatok terjedése, emlegetése, rettegése – most éppen idén december végére vonatkozóan.

Minden szorongásunk, veszteségektől való félelmünk, aggodalmaskodásaink ennek a bizonyságai. Menekülnénk a halál árnyékából – de csak így önmagunkra is vakon – mert félünk múlandó és kiszolgáltatott embervoltunk tükrébe nézni.

S az ének végén felbukkan a békétlenség, az egymásra való vakság, mint örök emberi sötétség gondolata is.

Kisgyermekkorom egyik maradandó rossz emléke egy sötét éjszaka, mikor felriadtam, és nagy rémületemre az ablak melletti sarokban valami magasodó árnyat véltem felfedezni. Ijedtemben moccanni sem tudtam, ebbe a dühödt félelembe belemerevedve vártam a hajnalt. Aztán az első derengő fénynél felfedeztem, hogy az nem volt más, mint az ottfelejtett összecsukott játék napernyőm.

Felnőttként már mosolygunk az ilyen gyermeki félelmen, de vajon nem látunk-e és viselkedünk-e sokszor mégis hasonló módon? Emberi sötétségünkben nem látjuk egymást igazán, csak valami fenyegetéssé, gyűlölni valóvá torzulva.

Ebbe az oly sok féle emberi sötétségbe jött el az emberré lett Jézus Krisztusban hozzánk a mi Istenünk. Közel jött hozzánk, hogy világosságával beragyogjon és megszabadítson minket.

Krisztus emberré született karácsonykor, hogy igazzá lehessen ígérete: Veletek vagyok minden napon! A mindennapokon és ünnepeken, közösségben és magányban, sikerekben és nyomorúságokban.

Valóságos emberré lett, egészen a halál realitásáig, a legnagyobb emberi mélységig is leszállva, hogy abban is megtarthasson, abból is megszabadíthasson, ahogy az ige mondja: Nem hagylak el, megőrizlek téged!

Emberré lett, az igazi, tiszta, előttünk követésre hívó példaként álló valóságos emberré, akire Pilátus is így mutatott: Ecce Homo! Aki végtelen szeretetéből értünk adta magát, és vakságunkból gyógyított, tanított minket egymás arcában a testvért felismerni: Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket!

Itt, az Úr házában valóban Isten vár minket minden alkalommal, hogy elcsendesíthessen, megszólíthasson, megtisztíthasson, megerősíthessen. De nem csak hétvégenkénti, ünnepenkénti látogatásunkra vár, hanem Ő az, aki meglátogat minket a mindennapi életünkben, ebben az adventben is Ő jön hozzánk szeretetének ragyogó fényességével.

Legyen idei ünnepre készülésünk felszabadult befogadása ennek a világosságnak!

Hogy ne kelljen a Megváltónak ránk is kimondani azt, amit Isten választott népére, Jeruzsálemre kellett végül szomorúan: … nem ismerted fel meglátogatásod idejét…

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára