Hagyd ott, indulj el!

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap
Dátum: 
2012. július 8. 10:30
Alapige: 
1Móz 12,1-4
Audio: 

Olvasmány: Mózes első könyve 11,1-9
Alapige: Mózes első könyve 12,1-4

„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.
Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…”

Mindkét történetben előfordul a „nagy név” kifejezés. Valami ősi emberi vágyat fejez ki: szeretnénk, ha ismernének, elismernének minket. A tudásunkat, teljesítményünket, képességeinket. Szeretnénk nem „senki”, hanem „valaki” lenni. Többé, nagyobbá válni. Erről szól Bábel tornyának építése, de már a bűneset története is: isteni magasságba jutni, Istenhez hasonlóvá válni.

Ősi vágy ez, és nagyon mai is. Korunk divatos „valósítsd meg önmagad” szlogenje is ezt sugallja, a televíziós csatornák tehetségkutatói, valóságshow-i is ezt harsogják felénk. Tűnj ki, lépj előbbre a tehetségeddel, vagy – ha másképp nem megy – kelts feltűnést, és így szerezz hírnevet!

Honnan ez a vágy? Azt kell mondjuk, teremtettségünk része. Isten adja nekünk a parancsot: Hajtsátok uralmatok alá a földet! Ő formált minket úgy, hogy mindig új felfedezéseket, felismeréseket szerezni, egyről a kettőre jutni, előbbre lépni akarjunk.

Csakhogy ez egyetlen módon lehetséges: Istennel! Őnélküle az ember nem tud „önmegvalósítani”, ha Ővele megromlott, nincs meg a kapcsolat, önmagunkra sem tudunk rátalálni. Minden több ezer éves és mai bábelépítés csak meddő erőlködés, kergetett illúzió lesz, nem emelkedés, hanem éppenséggel megrekedés egy korlátolt, öncélú szinten.

Ábrahám nagyívű élettörténetének kezdetén épp ez a különleges. Az, ami hiányzik belőle! Nem olvasunk arról, hogy mik a tervei, mire vágyik, arról sem, hogy milyen jó vagy rossz tulajdonságai voltak. Nincs magyarázkodás, nem hallunk semmit a körülményekről. Csak annyit, hogy Isten megszólítja őt.

Így van ez a Bibliában nagyon sok történet elején, akkor is, mikor Jézus tanítványokat hív el magának. Miért pont Péterék a sok halász közül, miért épp Máté a vámszedőasztaltól? Csak Isten tudja. Ha Ő indítani, emelni, elhívni akar, megteheti bárkivel, kezdheti akármilyen „kicsinél” vagy „nagynál”. Jó, ha ezt magunkra és egymásra nézve sem felejtjük el!

Csak annyit olvasunk, hogy Isten azt mondja Ábrahámnak: Menj el földedről, rokonságod közül, atyád házából! Így hívja ki Jézus is a tanítványait az életükből: Gyere, és kövess engem!

Ott kell hagynod, ki kell lépned abból, amiben vagy, túl kell lépned azon, aki vagy. Hagyd ott, Péter, a halászhálós megélhetési küszködést, Pál, a kőkeményen ítélkező meggyőződést, Ábrahám, a vagyonra és emberi kapcsolatokra épülő biztonságodat!

Isten ma is így hív minket. Ha nem is feltétlenül a munkahelyünk elhagyására vagy több mérföldnyi utazásra, de önmagunk emberi bástyái mögüli kimozdulásra mindenképp. Sokszor ez a belső elindulás, „otthagyás” nehezebb is, mint költözések, munkahelyváltások, kapcsolatcserék pótcselekvései…

Ez kimozdulás belső korlátok közül. Abból, hogy: „jól van ez így, jó és elég vagyok én így is, márpedig nekem ilyen a természetem, tudom én, hogy mit akarok az életemmel, a hivatásommal, a kapcsolataimmal.

Nehéz ez az otthagyás és útrakelés azért is, mert az út, amire Isten elhív, nem az, amit mi választunk, hanem amelyet Ő kínál. Nem tudom, milyen érzésekkel indult el Ábrahám a bizonytalan jövő felé. Indult, haladt, ahogyan még sosem. Mint a madárfióka, mely addig csak üldögélt vagy totyogott, s most repülnie kell. Nem volt más, amibe kapaszkodhatott a bizonytalan világban, csak Isten barátsága, Isten ígérete.

Az ígéret, amely megdöbbentő módon éppen arról szól, amire a bábeli ember is vágyott, vágyik ma is: „nagy név”! A döntő különbség azonban, hogy ezt nem Ábrahám „szerzi meg”, hanem Isten teszi azzá. Dolgainkra, kiváló vagy rendkívüli emberi tetteinkre sokáig emlékezhetnek, de ez a név csak ezen a földön marad meg, porladó kőbe, foszló papírra, múló emberi emlékezetbe vésve. Isten ennél jóval többet ígér Ábrahámnak és nekünk is: áldást!

Mi az áldás? Olyan ajándék, amit csak Isten adhat az embernek: Ő maga. Az Ő szava, ereje, vezetése, jelenléte az úton. Amikor áldást kérünk egy gyülekezetre, vagy az imént egy megkeresztelt kisgyermekre, vagy épp tegnap egy ifjú párra, akkor ezt az „ajándékot” várjuk és kérjük Tőle. Amit annak idején Ábrahámnak ígért, s amit nekünk is Jézus Krisztusban, ahogy a szereztetési igében is hangzott: Menjetek! Tegyetek! … És én veletek vagyok!

Így válik lehetségessé, hogy utam ne csupán egy emberi akarás, toronyépítés, porló értékű-emlékű teljesítmény legyen. Hordozhatom Istent, mert értem, nekem adta magát Krisztusban. Hordozhatom az áldást, az Ő jelenlétét, és áldássá lehetek a társam, a barátaim, szeretteim, de még ellenségeim számára is, ahogy Jézus mondta: „Áldjátok, akik titeket átkoznak!” Minden emberi bántásra és nyomorúságra az Ő jelenlétét adjátok válaszul!

Elhangzik Isten hívása, Ábrahám pedig nem mond semmit. Válasza mégis hangosabb és egyértelműbb minden szónál: elindul. Van, aki tiltakozik, kibúvót keres, kifogásokat emel, mint az Egyiptomba küldött Mózes vagy a Pálhoz küldött Anániás. Ábrahám nem mond semmit, de végül mindhárman elindulnak. Ez az engedelmesség „igentmondás” Isten tervére, akaratára.

Ez az engedelmesség nem tehetetlen beletörődés, hanem az a mozduló bizalom, amivel egy madár kitárt szárnyakkal rábízza magát a szélre, mert tudja, a láthatatlan levegő megtartja, sőt, ez az, ami emeli és célhoz viszi őt.

Így bízhatjuk magunkat mi is rá Istenre, aki Jézus Krisztusban éppen nem „nagy”, hanem „kicsi” akart lenni. Emberré lett, leheletnyi teremtményeihez hasonlóvá. Megüresítette és megalázta magát, hogy valóban velünk lehessen, hogy minket felemelhessen, naggyá: emberré, áldottá, áldást hordozókká tehessen.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!"

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

2018.11.11.
1 Pt 2,13a; Ef levél 5,21
2018.11.04.
4Móz 23,23; 24,9
2018.10.28.
Mt 26,27-29
2018.10.21.
4Móz 13,1-2.25.32-33; 14,6-10
2018.10.14.
1Jn 3,1a.9a.

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

Alkalmaink:
• Imaóra hétfőn 18 órakor a Gyülekezeti Házban
• Bibliaóra szerdán 16 órakor a Gyülekezeti Házban
• Istentisztelet Akarattyán vasárnap 9-kor az Imaházban (Köztársaság u.)
• Istentisztelet Kenesén vasárnap de. fél 11-kor a Templomban

• November 17-én szombaton tartja hagyományos őszi konferenciáját a Dunántúli Református Nőszövetség, amely alkalomra szeretettel várják az asszonytestvéreket!
• November 17-én szombaton lesz a Dunántúli Református Akadémia idei második alkalma Pápán. Témája: Református mártír lelkészek az üldözések idején – Mit tanulhatunk tőlük ma? Kérjük szépen azokat, akik szeretnének részt venni, jelezzék ezt a lelkészeknél, mivel előzetesen regisztrálni kell!
• November 5-én Választói Közgyűlésen gyülekezetünk egyhangúan gondnokává választotta Bollók Gyula presbiter testvérünket. A döntés 18-án vasárnap válik jogerőssé. Neki hálásan köszönjük a szolgálatra való készségét, Sipos Károlyné előző gondnoknak pedig eddigi szolgálatát, a közösségünkért végzett sokrétű, áldozatos munkáját!
• Október 22-én hunyt el Nagy Lajos testvérünk 57 esztendős korában. Hamvainak elhelyezése november 5-én történt katonai tiszteletadás mellett, református egyházi szertartás szerint. Isten vigasztaló kegyelme legyen gyászoló szeretteivel!
• November 5-én elhunyt Sipos Jánosné (Németh Katalin) testvérünk 89 éves korában. Temetése november 16-án pénteken 13 órakor lesz a református temetőben. Istenünk szeretete legyen gyászolóival!

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára