Fogadjátok be egymást!

Alkalom: 
Advent 3. vasárnapja
Dátum: 
2011. december 11. 10:30
Alapige: 
Rm 15,7
Audio: 

Olvasmány: Pál levele a rómaiakhoz 15,7-13
Alapige: Pál levele a rómaiakhoz 15,7

„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket”

A befogadásról, a befogadásra váró emberről két kép jutott az eszembe.

Az egyik egy fénykép, egy hajléktalanokról szóló újságcikk mellett. A hajléktalanság problémája ilyenkor télen, a hidegebbre, keményebbre forduló időjárás miatt aluljárókba húzódó emberek által, mindig jobban láthatóvá válik. Hallani lehet rendőrségi fellépésekről, szigorú büntető rendelkezések megszületéséről, amikkel próbálják rávenni ezeket az embereket, hogy „hagyjanak fel ezzel az életvitelükkel” – ahogy az egyik polgármester fogalmazott. Persze kérdés, hogy hogyan hagyhatna fel valaki a hajléktalansággal, mikor éppen az a gondja, hogy nincs otthona…

A másik kép tulajdonképpen szintén hajléktalanokat ábrázol. Már készülünk a hittanosokkal a szentesti szolgálatra, mikor – ahogy minden évben – a gyermekek elevenítik fel az első karácsony történetét. Azt a jelenetet is, amelyben Mária és József Betlehembe érkezik, és mindenütt zárt ajtókat találnak. Metroállomás, aluljáró abban az időben nem volt, de egy ehhez hasonló, valójában nem embernek való, de nyitott és mégis valamelyest védett helyre húzódnak be hát, egy istállóba. Mint hajléktalanok.

„Nem volt számukra hely” – mondja Lukács evangélista, s ez a címe Bódás János versének is amelyben a költő a földre érkező Isten Fiáról mint az embervilág örök hajléktalanjáról ír:

Nép a nép hátán nyüzsgött Betlehemben,
S hogy jött, Akit évezrek óta vártak,
mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
Nem adott helyet az Isten Fiának!

Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
Száz indulat zsibongó népe lakja,
S Krisztus bolyong, az Isten hontalan!

Ebben a bűntől megrontott világban hajléktalan az Isten, hajléktalan az ember. Azért milyen jó, hogy ezen a két képen nem mi vagyunk! Kétezer évvel ezelőtti, vagy ma élő, de messzi, nagyvárosi hajléktalanok ők, de nekünk van otthonunk!

Ha falakról, tetőről, szobákról beszélünk, akkor talán igen. De vajon nem hontalan az, aki életében újra és újra átéli az előbb emlegetett emberek érzéseit? Aki megtapasztalja az elutasítottságot, közömbösséget, meg nem értést, az el nem fogadást? Aki éppen azoktól szenvedi ezt, akik a legközelebb vannak, akik igazából az „otthona” lehetnének?

Vajon nem vágyunk-e mind folyamatosan egy hely után, ami igazi, teljes otthon? Ahol teljes megnyugvásom és békességem van, igazi elrejtettségem és biztonságom, ahol melengető fény: elfogadás és szeretet vesz körül…

„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – írta József Attila, megfogalmazva az igazi otthonunk, az Édenkert mögöttünk becsapódott ajtaja óta kínzó emberi hontalanságunk. És az a gond, hogy mi Isten képére, szeretet-kapcsolatra teremtett emberek nem tudunk egymagunk otthon lenni. Csak ha valaki befogad.

Persze próbálkozunk: helyet találni magunknak, megvetni a lábunkat e földi létben. Próbálunk befogadtatni barátok között, családban, munkatársi körben, szomszédságban, gyülekezetben. Elfogadtatni magunk. De csak akkor sikerülhet ez, ha valaki valóban befogad.

Mit tudunk hát tenni? Azt, amire az ige biztat minket: fogadj be te!

A római gyülekezetnek írja ezt a levelet Pál, amelyet ugyan nem ő alapított, addig még nem is járt nálunk, de jól ismeri a gondjaikat. Az evangéliumot ide is bevándorló, zsidóból lett keresztyének hozták, és sokan megtértek a pogányok közül is. Egy császári rendelet miatt azután a zsidóknak el kellett hagyniuk Rómát, s a gyülekezet, pogány származású tagjaival, csonkán maradt. Ám mire évtizedek múltán, az új császár trónra lépésekor, a zsidó családok visszaköltözhettek otthonaikba, már egy megváltozott helyzetet, egy megerősödött, többségében pogány-keresztyénekből álló közösséget találtak.

Egy gyülekezetnek szól ez a parancs, nem egymásnak vadidegen embereknek! Itt nem ismeretlenek elszállásolását kéri az apostol, félreértés ne essék, hanem az akkori, a mai, a mindenkori keresztyéneket kéri: Fogadjátok be egymást!

Zsidó és pogány származásúak együtt, nagyon különböző gyökerekkel, szokásokkal, életstílussal vannak együtt. A zsidóknak a többiek még mindig túl szabadosak, a többieknek a zsidók még mindig túl törvénykezők. Régi beidegződések kötik mindjüket, és tapintható a feszültség. S bizony valószínűleg igazuk is van az egymásra kimondott kritikáknak!

Mégis, ennek ellenére, a másik hibái ellenére is, fogadjátok be, fogadjátok el egymást! Ha igazatok is van itt is, ott is, mégis adjatok egymásnak kritika helyett megértést, hibáztatás helyett megbocsátást, elvárások helyett türelmet, sértett bezárkózás helyett megszólító érintést!

Rómaiak! Keneseiek! Keresztyének! Nem idegenektől kéri ezt az ige. Olyanokra nézve szól, akik mellettünk vannak, velünk élnek. Akiknek mi lehetünk az otthonuk, hajlékuk. Akik a mi otthonunk lehetnek. S akikre mégsem bírjuk mindig, feltétlenül, teljes szívvel kimondani az igent.

De hát hogyan is lehetséges ez? Lehet „lelki hajléktalanság” érzésével mást befogadni? Szorongásaink, meg nem értettségünk, belső magányunk szegénységéből, hiányból adni?

Igen, ezt mondja nekünk az ige: Fogadjátok be egymást ti, akiket az Isten befogadott! Akik már nem vagytok otthontalanok, elutasítottak, kivetettek, hanem befogadottak, megajándékozottak, gazdagok!

Hiszen Isten a földre született Jézus Krisztusban önmagát nyitotta ki nekünk, és hív minket: Gyere, csak bátran, bizalommal. Úgy, ahogy vagy, nem baj, ha mocskosan. Majd én megmosdatlak, nálam kapsz tiszta ruhát. Gyere csak, én leveszem a terheid, cipelt nyomorúságaid, hiszen be se férsz tőlük, hiszen oda sem lehet férni hozzád miattuk…

Az Ajtó nyitva, Isten hív. De hogy hazaérkezhessünk hozzá, nekünk is be kell fogadnunk Őt! Lakozást, otthont keres bennünk, mert csak az Ő minket betöltő Lelkével, az Ő szelíd de megtörhetetlen szeretetével lehetünk képesek befogadni mi is egymást.

Az idei sokak számára nem lesz gazdag karácsony. Eladósodottság, növekvő árak, kisebb pénz… De valóban tárgyak kellenek az ünnephez?! Miért ne lehetnének idén emberek az ajándékok? Kinyílók, befogadók, befogadottak, egymásban megajándékozottak…

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára