Kívülről nézve

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
Dátum: 
2011. október 16. 10:30
Igehirdető: 
Alapige: 
Mk 9,23-25a
Audio: 

Olvasmány: Márk 9,14-29
Alapige: Márk 9,23-25a

Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki hisz.” Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: „Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!”

Jézus korában minden betegséget, ami az embert kínozta, az Isten-ellenes démoni erők és gonosz lelkek munkájának értették. Ezt a gyermeket néma lélek gyötörte, és Márk evangélista részletes leírása alapján egy epilepsziához hasonló betegségre gondolhatunk, ami időnként görccsel, rángatózással járó borzasztó szenvedést okozott neki.

Engem leginkább most az ragadott meg ebben a történetben, hogy a gyermek meggyógyításával kapcsolatban szinte minden a jelenlévő sokaságra való tekintettel történik! Akik itt jelen vannak, nem statiszták, hanem nagyon is fontosak Jézus számára! Mintha Márknak éppen az lett volna a célja, hogy Jézus „bennfenteseit”, a tanítványok dolgait a „külsősök”, a kívülállók felől szemlélhessük. Fogadjuk el most ezt a furcsa „kameraállást”, és engedjük, hogy Isten Lelke bennünket, mint mai Jézushoz tartozókat, a kívülállók szemszögéből kérdezhessen!

Éppen a megdicsőülés hegyéről jönnek lefelé négyen, Jézus, valamint Péter, Jakab és János. Ők a tanítványok körén belül is szorosabb, bensőséges kapcsolatban voltak a Mesterrel. Fent a hegyen felemelő, szinte mennyei élményben volt részük, most azonban, ahogy leérnek, nagy csődület fogadja őket. Indulatok, vita, veszekedés. A lent maradt tanítványok ugyanis a fiú gyógyításával próbálkoztak, de kudarcot vallottak.

Jön tehát a sokaság, és panaszt tesz Jézusnál. Az apa itt úgy szólal meg, mintha a sokaság szószólója lenne: elhoztam gyermekemet Hozzád, s mivel nem találtalak, a tanítványaidnak szóltam, hogy gyógyítsák meg, de nem tudták. Segítséget kértem tőlük, de ők gyengék, tehetetlenek voltak.

Borzongató, félelmetes, amit itt látunk: a kívülállók, a „világ” segítséget vár az egyháztól, a hívőktől, azoktól, akik Jézushoz tartoznak, de mivel azok tehetetlenkednek, végül panaszt tesznek: gyengék a tanítványaid!

Vajon várnak-e tőlünk valamit? Kérnek-e segítséget? Megkérdezik-e tőlünk: Te bibliaolvasó és templomba járó ember vagy, segíts, szerinted hogy van ez? Kérik-e tőlünk: gyere el beszélgetni, imádkozz értem, mert bajban vagyok? – S ha igen, akkor vajon tudunk-e segítséget nyújtani? Merünk-e imádkozni érte? Miattunk vajon nem panaszkodnak-e?

„Mester elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” A tanítványok elé akkor is, és bizony ma is a sokaság, a kívülállók tartanak tükröt.

Különleges pillanata az eseményeknek, hogy Jézus megvárja, amíg összefut a sokaság, s csak azután gyógyít. Van ezzel ellentétes példa is, amikor éppenséggel mindenkit kiküld a helyszínről. Legtöbbször csakis a betegre figyel, vele keresi a kapcsolatot. Itt azonban Jézus szándékosan megvárja, míg köré gyűlnek az emberek! Nekik akarja megmutatni: igenis van hatalma megszabadítani a fiút a betegség szorongatásából! Fontos Jézusnak, hogy az egész sokaság lássa ezt!

Az előbbi gondolatot folytatva úgy is lefordíthatjuk ezt: A gyülekezet, a hívő ember azokért van, akik most még távol vannak Istentől. Krisztus egyháza nem önmaga boldogításáért van. Ha egy keresztyén gyülekezet vagy egy hívő ember segíthet valamit, tehet valamit, azt azokért teszi, akik közé küldetett! Azért, hogy minél többen közel kerülhessenek Istenhez.

Jézus megvárja, míg köré gyűl a sokaság, azt akarja, hogy gyógyító hatalmát minél többen láthassák, és a gyógyulás örömében részesek lehessenek.

Minden egészséges keresztyén közösségben kétirányú a lüktetés: Egyrészt belül maga is erősödni akar, másrészt viszont kifelé, a tágabb környezetébe továbbítja, amit Istentől nyert. Így volt ez Jézus tanítványaival is: A tanítványság ideje után elérkezett a misszióba küldés ideje, amikor másokért munkálkodhattak. Így van a saját hitéletünkben is: fontosak a belső erősödés és töltődés időszakai, amikor csak Istenre és önmagunkra kell figyelnünk; de aztán fontos a mások felé való szolgálatunk is, mert nem feledhetjük el, hogy kikhez küldettünk.

Érvényes ez a tisztújítással, a presbiterválasztással kapcsolatban is. Mostanában sok beszélgetés a gyülekezetben ezt a témát járja körbe. Vajon tudunk-e gyülekezeti szolgáló tagként, presbiterként először belül erősödni az Istennel való kapcsolatunkban, hogy aztán szolgálatunkkal a gyülekezet felé fordulhassunk? S vajon gyülekezetként tudunk-e belül erősödni, hogy aztán Istentől kapott ajándékainkkal kifelé, a tágabb közösség felé fordulhassunk?

Segítségképpen Jézus szavait halljuk meg, és fogadjuk be: „Minden lehetséges annak, aki hisz.”

Az apa csalódottsága miatt meglehetősen óvatosan kéri Jézust, hogy ha lehet, segítsen. Az apa csalódottsága érthető. Jézus azonban azzal válaszol neki: Barátom, amikor hozzám fordulsz, nincs semmiféle „ha”. Minden lehetséges annak, aki hisz!

Egyszerre megszégyenítő nekünk, és mégis nagyon felemelő ez a mondat, hiszen a „minden”, az minden! Mi talán óvatoskodunk, hogy hogyan is segítsünk mint gyülekezet, vagy hívő ember. Hogyan menjek oda hozzá? Imádkozhatok-e a gyógyulásáért? – Minden lehetséges annak, aki hisz. Ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, hegyeket tudnátok megmozdítani, mondja Jézus egy másik helyen.

Az apa válasza: Hiszek, segíts a hitetlenségemen! Figyeljük csak meg: egyszerre vall a hitéről, és hogy mégis mennyire hitetlen! Hitetlenségemben rád szorulok, segíts, emelj ki engem ebből! Ahogy az apa, úgy Jézus régi és mai tanítványi is mondhatnák: Hitetlen vagyok, sokszor kudarcot vallok, de Te úrrá lehetsz ezeken, és áldássá tehetsz engem!

A hit itt nem valami elvi álláspont, nem arra vonatkozik, hogyan hisz és mit hisz! A hit az Isten hatalmának jelenléte! Jézus gyógyító hatalma nyilvánul itt meg, és szabadítja meg a szenvedőt!

Nagyon fontos, hogy mindezt ne úgy értsük, mint valami isteni elvárást, miszerint nekünk, mai tanítványoknak kell megmutatni kifelé ezt a gyógyító erőt! Nem mi cselekszünk, és nem elvár tőlünk a mi Urunk! Mit is várhatna el tőlünk? Ő cselekszik, és Ő cselekedhet általunk! Ő a Vele való kapcsolatunkban akar minket úgy megajándékozni, hogy minden segítség, minden gyógyulás e kapcsolatnak gyümölcse lehessen!

Tegyük magunkévá ennek az apának a kiáltását! Nem csak akkor, amikor falakba ütközünk, és a tehetetlenségünket átéljük, hanem minden nap kérjük ezt Tőle: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára