Megéri?

Alkalom: 
Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Dátum: 
2011. október 2. 10:30
Alapige: 
Lk 18,28-30
Audio: 

Olvasmány: Római levél 8,28-39
Alapige: Lukács evangéliuma 18,28-30

„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi elhagytuk mindenünket, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony, mondom nektek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet.”

Megéri-e Jézust követni? Megéri-e keresztyénnek lenni? Micsoda földhözragadt, szemtelen kérdésnek tűnik ez itt a templomban! Pedig Jézus maga felel rá, az akár hangosan ki sem mondott, emberi kérdésre.

Beszél veszteségről és nyereségről. Ő mondja ki, hogy Isten Országáért el lehet veszíteni házat, vagyont, családot, emberi kapcsolatokat.

Bizony még ma is, a harmadik évezredben is vannak olyan országok, ahol a hatalom üldözi a keresztyéneket. A keményvonalas kommunista vagy fundamentalista iszlám államokban vagyonelkobzás, kirekesztés, sőt kivégzés is várhat Jézus követőire. (Juszef Nadarkhani lelkészre nemrég kimondták a halálos ítéletet Iránban a hite miatt.)

Hazánkban – hála Istennek – ilyen megtorlásban nincs részünk, de ha valaki nem csak a szavaival, templomba járással gyakorolja a vallását, hanem a mindennapi életben döntéseivel, cselekedeteivel, beszédmódjával is megvallja hitét, szenvedhet hátratételt, kárt. A hazugság, önzés, gátlástalanság evilági győzelmének tanújaként, szelídséggel, béketűréssel, alázattal, az igazért való kiállással lehet így elveszíteni vagy éppenséggel sosem megszerezni házat, vagyont. A Krisztus-követésben lehet így elveszíteni haverokat, barátokat, emberi kapcsolatokat.

Ezeket az üldöztetéseket szenvedték el az első keresztyének, ezzel szembesültek az első tanítványok is. Megéri?

A Szentírásból hallott párbeszéd előtti jelenetben a gazdag ifjú Isten Országa utáni vágyódásáról, és szomorú távozásáról olvashatunk. Jézus biztató jóindulattal fordul felé, és egyetlen fogyatkozására, hiányára mutat rá. Döbbenet, hogy ez épp olyasvalami, amiből túl sok van neki! Add el vagyonod, és oszd szét a szegények között! A történet végéből kiderül: a gazdag ifjúnak nem érte meg… Tényleg, megéri?

Péter ezt a kérdést így nem mondja ki, de – talán a gazdag, drága ruhán, megjelenésen végignézve – megjegyzi: mi mindent elhagytunk. És ebben benne van sokunk tépelődése is. Valóban megéri Őt követni? Mi a jutalmunk? A veszteségekért számíthatunk valami kárpótlásra?

Figyelemreméltó, hogy a szinoptikus evangélisták mind említik e párbeszédet, de mindegyik egy kicsit másképp. Máté Jézusnak csak az örök életről szóló szavait idézi, amik a megújult világban, Isten Országában elnyert dicsőséget ígérik. Márk már az evilági veszteségekről és nyereségekről is beszél, de itt Lukácsnál a leghangsúlyosabb, hogy a Jézus-követés már ebben a földi létben is sokszoros jutalommal jár.

Nem abszurd ez egy kicsit? Hogyan kaphatná vissza valaki sokszorosan a szüleit, a feleségét?

Csak akkor érthetjük meg igazán ezt az ígéretet, ha megértjük, hogy a lelki és anyagi javak nem léteznek önmagukban. Nem léteznek igazából csak úgy, csak azzal együtt, ahogyan azokat megéli, befogadja az ember! Attól függően lesznek javakká, értékké, hogy hogyan épülnek be az életünkbe. Gondoljunk csak bele!

Van, hogy egy kívülről nézve módos, idilli családi élet belül pokollá válik. Annak a Jézusnak a közelében pedig, aki egyszer a tanítványaira mutatva azt mondta, hogy ők az igazi anyja és testvérei, a magányos ember is szerető közösségre találhat.

Vannak többmilliós, pompás Balaton-parti villák, bennük boldogtalan, üres életekkel, de igazi, boldog otthon lehet egy szegényes szoba is. Hányan eszik, zabálják betegre magukat akár kis hazánkban is, mert ezt még megtehetik, és mert amíg a lélek éhezik, semmi nem elég. S van, akinek egy korty friss víz vagy egy falat kenyér a legcsodálatosabb ízzel bír.

Javak nincsenek önmagukban, csak ahogyan azokat megéli az ember. A Krisztus-követő ember pedig teljességgel átformálódhat: a szeme, a füle, az orra, az ízlelése, a teljes világérzékelése! Úgyannyira, hogy valóban százszorosan több öröme lehet még a szó fizikai értelmében is, mint annak, akinek mindene megvan, de nincs meg hozzá a mindent hálás szívvel, gyönyörködve befogadni tudó lelke!

Ezért ismerhetünk a betegeskedők, idősek, szegényebbek közt is őszinte-tiszta mosolyú, belülről kifénylő derűjű embereket.

Ezért vannak csillogó életű, ünnepelt sztárok, akik egyszer csak öngyilkosok lesznek. Ezért vannak boldogtalan milliomosok a „még mi hiányzik” mardosó éhségével, a „jaj, mi fenyegeti” gyomorszorító rettegésével, az „igazából valami más kell” örök ürességével.

Lev Tolsztoj meséjében a gyógyíthatatlan beteg cárnak egyetlen bölcs tud tanácsot adni: egy igazán boldog ember ingét kellene felvennie, hogy meggyógyuljon. A cár küldöttei azonban hiába járják be az országot, nem találnak igazán boldog embert. Valamiért mindenki panaszkodik, ki a szegénysége, ki a betegsége, ki a rossz felesége vagy a gyermekei miatt. Egyszer mégis éppen a cár fia egy kunyhó mellett elhaladva hallja, hogy odabenn valaki így szól: No, Istennek hála, kidolgozhattam magam, jól is lakhattam, most alszom egy jót – kell ennél több nekem? Hiába megy be azonban örömmel, hogy elkérje annak ingét, kiderül, hogy az olyan szegény, hogy még ingje sincs…

Az, amiről Jézus beszél, a mindennapi életben megtapasztalható! Mégis olyan nehéz sokszor elhinnünk. Hinni, hogy valóban, „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van”. Mi segíthet minket ebben?

Először is, ha tanulgatunk elfogadni. Elfogadni azt, hogy a keresztyénségünk, a hitünk nem emel ki minket a többi ember közül, nem kímél meg a rossztól, szenvedéstől, ami ennek a bűnös világnak a sajátja. Elfogadni azt, hogy a Jézushoz tartozásunk miatt minket érhet még több hátratétel, anyagi vagy emberi veszteség is mint mást.

Aztán ha tanulgatunk lemondani. Lemondani az életünkben felismert rosszról. Lemondani azokról a dolgokról, amiket a boldogságunkhoz elengedhetetlennek vélve szorítottunk, vagy éppen az kötött gúzsba minket. Ha tanulgatjuk megérteni Pált, aki mindent „szemét-értékűnek” tartott a Krisztussal való közösség teljes öröméhez képest.

Ahogyan a szerelmesek vagy a kicsinyeiket, gyermeküket szerető szülők vagy bárki átélheti, hogy a szeretett személy közelsége, a vele való kapcsolat boldogsága igenis mindent megér!

Nem magunktól, egyedül vagyunk erre képesek, hanem a Krisztus bennünk munkálkodó Lelke által. Az Atya Őt nekünk ajándékozta, Ő egészen a miénk, mindörökre. És Őbenne mindent nekünk ajándékozott! Mert Őnélküle minden csak szemét, de Ővele javunkra szolgál, minket gazdagít minden.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára