Legyünk Isten templomaivá!

Alkalom: 
Cantate vasárnap - Konfirmáltak találkozója
Dátum: 
2011. május 22. 10:30
Alapige: 
Mt 21,12-16

Olvasmány: Zsoltárok könyve 50,1.6-11.14-15
Alapige: Máté evangéliuma 21,12-16

„Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: Meg van írva, az én házamat imádság házának nevezik – ti pedig rablók barlangjává teszitek!
Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: Hozsánna a Dávid Fiának! – haragra lobbantak”

A felolvasott jelenet a templomban játszódik, és a templomról szól. A templom, ősi, évszázadokkal dacoló falaival, a mi ünneplő közösségünkben is talán sokaknak jelenti a múltat. A személyes múltat is, a gyökereinket, keresztségünk, konfirmációnk emlékeit, és egyszersmind egy közösséghez, egy hitvalláshoz, egy néphez tartozást.

Átérezhetjük, milyen fontos lehetett a templom Izráel népe számára is: az ország egyetlen temploma, ott a fővárosban, Jeruzsálemben. Ez volt a néphez és Izrael Istenéhez való tartozás leghatalmasabb jelképe, s ugyanakkor a Mózes által elrendelt áldozati ceremóniák szent helye is.

Mindezek fontos elemei a hitnek, vallásnak, mégsem ez a lényeg! Ez a történet arra mutat rá, Jézus tettei és szavai arra tanítanak, hogy a templom mindenek előtt az Isten és ember találkozásának a helye. A találkozásé, melyben Isten megítél és megtisztít, befogadja a kivetettet és meggyógyítja a szenvedőt, az ember pedig könyörög és hálás dicséretet mond.

Talán meg is döbbenünk a jelenet elején, mikor a megszokott szelíd és kedves Jézus-kép helyett egy haraggal, felindultsággal teli férfit látunk. Bútorokat borogat fel, szétszórja a pénzváltók pénzét, ostorral hajtja ki az állatokat, kemény szavakkal űzi ki az embereket. Fontos megértenünk, hogy a mi Megváltónk itt sem, ahogy soha és sehol nem, az ember ellen fordul, hanem éppen érte küzd! Az ellen harcol, ami az embert elválasztja Istentől: Az imádság házát rablók barlangjává tettétek!

A mindennapi életben valamelyest természetes, hogy adunk-veszünk. Meg kell élni, ezért termelünk, dolgozunk, hogy aztán meglegyen az is, amire szükségünk van. Próbálunk gyarapodni, hiszen minden pénzbe kerül. De ennek az „adok-veszek mentalitásnak” az Istennel való kapcsolatunkban nincs helye!

A Jézus-korabeli templomban az áldozatok folyamatos, néha már-már gépies bemutatása lett a fontos. Minél többet, gyorsabban, egyszerűbben. Az áldozati állatok árusai, a kereskedők és a pénzváltók – a cél érdekében – szinte beköltöztek az „imádság házába”. Borzasztó ez is, de az is, mikor mi magunk próbálunk Istennel kalmárkodni: érdemeket felmutatni, az Ő asztalára teljesítményeinket, jóemberségünket, jó-hívőségünket letenni, hogy „rendben legyünk” vele. Adni, hogy kérhessünk, vehessünk…

Csakhogy ez tévút: egy torz, „megvásárolható” istenkép értelmetlen hódolata. Az 50. zsoltárban is erről beszél az Úr: Hát kell nekem a te bikáid húsa és bakjaid vére?! Hiszen minden az enyém ezen a világon! Nem tudod megvásárolni a bocsánatomat, segítségemet.

A tömérdek ószövetségi égőáldozat, vétekáldozat, hálaáldozat, stb lényegét és igazi értékét akkor értjük meg, ha meglátjuk, hogy ezek mind csak kifejezésformák! A fontos az, amit ábrázolnak: az őszinte bűnbánat, istenkeresés és hála, az emberi szív maga!

Istennek nem kellenek bikák, kosok, emberi teljesítmények, hiszen valóban minden az Övé. Egyetlen egy van a teremtett világban, amelynek Isten megengedte, hogy ne az Övé legyen, és ez az emberi szív. Az ember, akinek szabad akaratot ajándékozott, hogy Őmellette szabadon dönthessen.

Az egyetlen ezért, amit Isten vár tőlünk, az mi magunk vagyunk. Nem fényezve, de őszintén, bűneinkkel, sebeinkkel, lelki-testi nyomorúságainkkal. A szívből jövő istenkeresésnek, a bűnbánatnak, segítségül hívásnak és hálás magasztalásnak a helye igazából a templom!

Az Úr arra vár, arra hív minket, hogy önmagunkat adjuk őszintén Neki. De nem azért, hogy most már aztán tényleg minden az Övé legyen, hogy birtokoljon, leigázzon, hanem, hogy – ahogyan Jézus is tette – meggyógyítson minket. Ő nem elvenni, hanem adni akar! És azt tudja gyógyítani, aki az Ő kezébe leteszi önmagát.

Jézus elkezdett rendet tenni a templomban, s azt valóban az Isten és ember igazi találkozásának helyévé tenni. Kirakta onnan azokat, akik kalmárkodni jöttek, és magához engedte azokat, akik az ószövetségi törvény szerint nem is tehették be a lábukat a templomba, mert nem voltak tökéletesek: a bénákat, a vakokat, az élettől megnyomorodottakat.

Jézus irgalmasan fordul feléjük, mert nekik igenis van helyük Istennél, igazán nekik van! Istennél helye van minden fájdalommal, lelki-testi sebbel küzdő embernek!

A jelenet utolsó részében pedig megjelennek a gyermekek, akik csodálatos képei az Istenre rátaláló embernek. Jézus korában ők sem igazán voltak méltók, hogy bemenjenek a templomba. Az Úr azonban sokszor állítja őket elénk példaként, mert a gyermekek azok az emberek, akik inkább csak elfogadnak, mint adni tudnának, abban a korban jogaik sem voltak, nincsenek különösebb érdemeik. Rászorulnak a nagyok és erősek szeretetére, gondoskodására, a kegyelemre.

Ezért mondja Jézus boldognak a „lelki szegényeket”, mert ők tudják, amit a gyermekek: Hozsánna! = Segíts meg! Szükségünk van Rád! Mert nélküled testben-lélekben nyomorultak, szegények vagyunk…

Mi szeretünk, szeretnénk sokszor inkább nagyok, erősek, gazdagok, stabilan megállók és életünket biztos kézben tartók lenni. De Isten nélkül nem lehetünk csak világtalanok vak vezetői. Nekünk is szól az 50. zsoltárban az Úr igéje: „Hívj segítségül engem! Én megszabadítalak!”

„…és te dicsőítesz engem.” Igen, a hálás magasztalás is az imádság része kell legyen. De nem azért mintha erre Istennek lenne szüksége. Sokkal inkább mert a hálaadás a mi számunkra lehet mély és kifogyhatatlan örömforrás. Az Istenben való gazdagságunk felismerésének, kimondásának, örömének a lehetősége!

Ha megtörténik a templomban ez az „áldozat”: az igaz bűnbánat és Istenre figyelés, a őszinte segítségül hívás és a hálatelt magasztalás, akkor a templom igazi templom lesz, és beköltözik a szívünkbe. Az ige ígérete szerint mi magunk lehetünk Isten élő templomaivá, ha befogadjuk Őt az életünkbe mint rászorulók, ráfigyelők és hálásan örvendezők.

Hírlevél: Igehirdetések

Ha feliratkozik, hetente 1 e-mailt küldünk a hét Igéjével és a legutóbbi igehirdetésekre való hivatkozással.

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Kegyelemből van üdvös-ségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez."

(Efézusi levél 2,8)

Igehirdetések

2019.07.14.
Bír 16,28a; Rm 15,1
2019.06.30.
Ézs 55,1-3
2019.06.23.
5Móz 34,4; Zsid 11,27

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

Alkalmaink:
• Imaóra hétfőn 17 órakor a Gyülekezeti Házban
• Bibliaóra szerdán 18 órakor a Gyülekezeti Házban
• Istentisztelet Kenesén vasárnap fél 11-kor a Templomban
• Istentisztelet Akarattyán vasárnap 9-kor az Imaházban (Köztársaság u.)

• Július 27. szombaton 18 órakor Zenés Áhítat Palotás Gábor ütőhangszeres művész szolgálatával. – Július 28. vasárnap 20 órakor a Neked8, nyolctagú kamarakórus ad koncertet templomunkban. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
• Folytatódik az adománygyűjtés  templomainkra. Az újonnan épülő akarattyai Templom Hangjaira (harangjára és orgonájára) és a részben megújuló kenesei Templom Toronyórájára kérjük szeretettel a testvérek támogatását. Az adományok eljuttathatók banki utalással, sárga csekken, a Takarékbankban (Fő u. 21), a járulékgyűjtőknél vagy a Lelkészi Hivatalban történő befizetéssel. Köszönjük szépen az eddigi adományokat, és hálásan fogadunk minden további támogatást!

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára