Dicsekedni a reménységgel

Alkalom: 
Vasárnap
Címkék: 
Dátum: 
2010. november 7. 10:30
Alapige: 
Rm 5,2b-3a
Audio: 
Letöltés:Audió ikon preka-101107.mp3

Olvasmány: Római levél 5,1-5.11
Alapige: Római levél 5,2/b-3/a

„…dicsekszünk azzal a reménységgel, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is…”

Szeretünk dicsekedni. Kár is lenne álszenten tagadni, hogy jólesik elmondani, mennyit letettünk már az asztalra, milyen sokat dolgozunk, mi mindent értünk már el, hogy milyen fontosak vagyunk családunk vagy munkahelyünk számára. Van, aki egészen direkt módon teszi ezt, van, aki csak finom utalásokkal. Valóban, mindannyiunknak vannak kiválóságai, s ezeket bizony nem mindig rejtjük véka alá.

De nem csak önmagunkkal, szeretteinkkel is szívesen dicsekszünk: a drága házastárssal, az áldott jó szülőkkel, a szorgalmas gyerekkel, az édes-okos kisunokával, a hűséges baráttal…

Nos, a felolvasott igében Pál apostol is dicsekszik. Sőt, minket is erre biztat. Csakhogy ő nem emberekkel, hanem reménységgel, megpróbáltatásokkal és magával Istennel dicsekszik!

Mit jelent reménységgel dicsekedni? Azt mondja Pál, hogy „szívünkbe áradt az Isten szeretete”. Isten szeret minket, ez egy visszavonhatatlan tény. Kiáradt szeretete, ahogyan a bögréből kifolyt tej nem folyhat már vissza oda, ahogy a felhőből leesett eső nem hullhat vissza. Bárkik vagyunk is, bármi is a többi ember megítélése vagy saját véleményünk rólunk, Ő döntött mellettünk. Jézusban eljött erre a földre, meghalt miattunk és értünk, legyőzte a gonoszt, a halált, a mi halálunkat is, és velünk akar lenni minden napon, – ahogy az imént a kereszteléskor is hallottuk – megtartani és vezetni.

Ezt jelenti a reménység: komolyan venni Istent és az Ő irántunk való szeretetét. Pál a rómaiakhoz írt levél már olvasott fejezeteiben két ószövetségi alak példáját is felhozza erre.

Az egyik Ábrahám, aki „reménység ellenére is reménykedve” hitt. Milyen reménység az, aminek az ellenére lehet reménykedni? Hát az emberi reménység. Az, ami józan ésszel átgondolva, emberileg számítva remélhető. Mindannyiunk életében vannak ilyen távlatok, a saját sorsunkra vagy szeretteinkére nézve, a családunkban, a munkánkban. Egy kis erőfeszítéssel vagy éppen szerencsével remélhető, hogy megvalósul.

Tudjuk, hogy Isten megígérte Ábrahámnak, hogy nagy nép atyja lesz. Csakhogy Ábrahám már majd száz esztendős, és felesége, Sára sem sokkal fiatalabb. És nincs gyermekük. Lehet-e két, már fizikailag szinte elhalt testből egy új élet? Ábrahám el tudta ezt hinni Istennek.

Nekünk is vannak haldokló vagy halottnak tűnő dolgaink. Amik emberi látás szerint reménytelenek. Sokat próbálkoztunk már talán, hordoztuk évek óta imádságban, de úgy tűnik, reménytelen. Emberileg. De ahogy Ábrahámnak volt egy már-már halott teste, ugyanakkor volt Istentől egy élő ígérete! És ahogy nekünk is vannak halottnak tűnő dolgaink az életünkben, nekünk is vannak ígéreteink – az Élet Istenétől…

Egy másik ószövetségi alak is megjelenik Pál gondolatainak hátterében. „Az igaz ember hitből él” – idézi Habakuk prófétát. Istennek azt az emberét, aki Jeruzsálemben élte át az asszír hadsereg iszonyú erejű ostromát. Szanhérib asszír király megindult keletről, és nem volt város, mely ellenálljon neki. Izráel fővárosát is körülvette halálos szorítással. Jeruzsálemben már sokan feladták a reményt, sőt egyenesen a halálba menekültek. És Habakuk ebben a helyzetben kapja a próféciát és parancsot: Írd fel ezt az ígéretet egy táblára, és járkálj vele a kétségbeesett városban!

A próféta pedig engedelmeskedik, mert hiszi, hogy ilyen helyzetben is lehet reménykedni Isten szabadításában. És akik vele együtt tudtak remélni, egy reggel arra ébrednek, hogy az ellenség egyszerűen eltűnt a város falai alól. Mai napig nem tudni, hogy valamilyen politikai fordulat vezérelte-e másfelé, vagy egy hirtelen kitörő járvány űzte-e el az ellenséget.

Nem ez számít. Hanem az, hogy egy halálosan végzetes, lehetetlennek tűnő helyzetben egyszer csak eltűnt az ellenség. Az életünkben nekünk is vannak harcaink legyőzhetetlennek tűnő erőkkel. Talán minket vagy szeretteinket támadó emberi gonoszkodással, vagy a test betegségének, az öregedésnek hatalmával, vagy olyan élethelyzetekkel, ahol a saját emberi, testi-lelki erőnk kevés a győzelemhez…

Az igaz ember hite által élni fog! – Ez az ige ott volt Habakuk kezében és szívében is a vész idején, és ott hordozhatjuk mi is, bízva Isten megsegítő hatalmas erejében, szabadító akaratában!

Megpróbáltatásainkkal mi nem dicsekedni, inkább panaszkodni szoktunk. Önsajnáltatóan tudjuk hosszasan sorolni, hogy mi fáj, milyen betegség kínoz, mennyire nehéz helyzetben vagyunk a körülmények vagy mások miatt. Pál itt nem erre gondol. Számára a megpróbáltatásokkal való dicsekvés igazából a próbákban is megtartó Istennel való dicsekvés!

A megpróbáltatás valóban próbára tesz, kipróbálja a hitünket is. Az ostromlott városban is hamar kiderült, kinek a hite volt inkább csak üres vallásosság, ki zuhant kétségbeesésbe, keserűségbe. És kinek volt igazi bízó hite a Mindenható Istenben.

A kiállt próbák csodálatos ajándéka lehet a megtapasztalás: Isten hűséges volt hozzám, erőt és vezetést adott, megszabadított. A kipróbált hit megerősödik, mélyül a bizalom, szilárdul a reménység, s bármi is jön ránk az életben, még biztosabban tudhatjuk: Mennyei Atyánk kezében vagyunk! Erről szólhatunk is, Ővele dicsekedhetünk is!

De talán még beszédesebb tettekkel, élettel bizonyságot tenni. Gondoljunk magára Pálra, e levél szerzőjére. Miután Jeruzsálemben elfogták, és a tengeren át rabként szállították Róma felé, a láncok között is tudott hinni és bízni. Sőt, mikor a rabszállító hajó rettenetes, heteken át tomboló viharba került, és a hajósok, a katonák és minden utas reményvesztve, magábaroskadva, kimerülten a halálra várt, egyedül őbenne volt reménység: Bízzatok! – mondta – Isten megtart minket! A hajó ugyan elpusztul, de mi túléljük!

Nemcsak beszélt, de odaélte hitét a többiek elé: leült, és nagy lelki nyugalommal enni kezdett. Ezt látták rajta, hogy bizalma valódi, hogy szavai hitelesek. Így tudtak a többiek is felbátorodni, jóllakva megerősödni, és végül valóban partra menekülni.

Isten adjon nekünk ilyen reménységet, megpróbáltatásokban sem rendülő, sőt erősödő hitet, és tanítson minket jól „dicsekedni” a mi szerető Mennyei Atyánkkal, kegyelmes Krisztusunkkal, szívünket betöltő Szentlelkükkel!

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára