"Az Úr előtt táncoltam"

Alkalom: 
Vasárnap
Címkék: 
Dátum: 
2010. október 10. 10:30
Alapige: 
2Sám 6,15-17.19-22
Audio: 
Letöltés:Audió ikon preka-101010.mp3

Olvasmány: 1Krónika 15,11-15. 25-29
Alapige: 2Sámuel 6,15-17. 19-22

„…Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az ÚR ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid király ugrálva táncol az ÚR színe előtt, ezért szívből megvetette őt. …”

Az Ószövetség egyik legismertebb alakjának, Dávidnak egy fontos életeseményéről halhattunk most. A hajdani pásztorfiú híres és sikeres hadvezér lett, s megannyi viszontagságos év után most végre felülhet az Istentől neki ígért trónra. Ehhez kapcsolódik az ünnepélyes vallási esemény: az ÚR jelenlétét jelképező frigyláda is a király városába érkezik! Mindenki ünnepel, zenél, táncol, énekel, kivéve egyvalakit. A Dávid király és felesége közt lezajló csípős párbeszéd keserű ízt vegyít az emelkedett hangulatba.

A beszélgetés fő kérdése nemcsak a háromezer évvel ezelőtti, de a mai ember számára is fontos: megvetés vagy tisztelet. A másiktól, a többi ember részéről tiszteletet, megbecsülést kapok, vagy megvetést?

Már a kisgyermeket is nagyon érzékenyen érinti, hogy az ovónéni, a tanító, a szülő megdicséri vagy leszidja. A szégyen égető érzése később is sok fájdalmat okoz: a kamaszoknak különösen fontos az elismerés, a befogadottság, és komoly trauma a megvetés, a kiközösítés. Állandó problémájuk: Mi a ciki? Mi az, amit nem lehet vállalni a társak, a közösség előtt? De nekünk felnőtteknek sem könnyebb, hiszen helyt kell állnunk. Szeretnénk megbecsülést, tiszteletet kapni a munkánkban, a családban, a falunk – városunk közösségében. Ez a vágy komoly stresszt jelent, s az önértékelésünket is befolyásolja. Mennyi mindent megteszünk azért, hogy elismerjenek, hogy megdicsérjenek, és mennyire tud fájni – még mindig – a szégyen érzése. Nemcsak önmagunkkal, de egy hozzátartozóval, családtaggal kapcsolatban is: ő a „fekete bárány” vagy a „mi büszkeségünk”?!

A Szentírásból felolvasott jelenetben Míkal úgy érzi, hogy a férje hülyét csinált magából. A „szent tánc” nem valami méltóságteljes, lassú mozgást, hanem elragadtatott, önfeledt ugrálást jelentett… Az asszony pedig nem érti, mi volt ez, mire volt ez jó. S az a gyanúm, hogy a beszélgetés után sem értette jobban. Mi vajon értjük-e?

A külső megítélés, az általánosan elfogadott társadalmi mércék természetesen fontosak. Hiszen emberi közösségek részei vagyunk, jó tudni, hogy mi illik, és mi nem. Sokunkat irányít ez a „divat”, öltözködésben, de akár beszédmódban, viselkedésben is. Ámha nincs belső mércénk, olyanokká válhatunk, mint szél sodorta őszi falevél.

A „tisztelet”-et jelentő héber szó, a „kábód” elsődleges jelentése nem a nagyságra vonatkozik (nagynak lenni), hanem a súlyra (súlyosnak lenni)! Belső súly az, amit nem az emberek véleménye határoz meg, hanem az, ami nekem fontos, a szívem legmélyén. Aminek a súlya, fontossága miatt nem érdekel, és nem sodor el a többiek ítélete. Mint annak az édesapának, aki évekkel ezelőtt egy óvodai rendezvényen négykézláb bohóckodott, hogy kisgyermeke félelmét feloldja, őt felderítse. Mit gondoltunk akkor, akik ezt láttuk? Hogy hülyét csinál magából? Nem. Inkább azt, hogy nagyon szereti a gyermekét…

Dávidnak mindenek felett fontos az Úristen jelenléte az életében! Fontos volt, mikor pásztorgyerekként a juhokat védte az oroszlánok támadása ellen, fontos volt, mikor bekerült Saul király udvarába, és sikeres hadvezér, majd a király veje lett. Fontos volt, mikor a féltékeny Saul elől számkivetettként bujdosott, s fontos most is, mikor karrierje csúcsán királlyá koronázták. Jeruzsálemet fővárossá, királyi székhellyé tette, de addig nem nyugszik, míg a frigyláda, Isten jelenlétének jelképe is meg nem érkezik ide. Egyszer már próbálkozott az ideszállításával, de akkor a nemtörődömség miatt kudarcot vallott…

Most azonban minden rendben! Az ÚR érkezik! Jön a várva várt! Az, akinek mindent köszönhet! Akit teljes szívéből szeret! Tánccal ünnepel.

Két dolgot tudunk meg az igéből erről a táncról: Dávid örvendezve és teljes erőből járta. Érkezett-e már hozzánk olyan vendég, akit várva vártunk? Akinek a jövetele mély örömmel töltött el? A gyermekünk, akit már régen láttunk, vagy a szeretett unoka… Vagy annak idején a szerelmetes párunk… Ért-e már olyan öröm minket, hogy felugrottunk tőle? Hogy táncolni támadt kedvünk?

Hogy felszabadultunk minden szomorúság, stressz, elvárás alól, és önfeledten tudtunk örülni? Hogy örömünkben – akár illetlenül is – a nyakába borultunk, és megöleltük? És nem számított, hogy mások mit gondolnak, mert a szeretett személy volt a legfontosabb!

Dávidnak Isten a legfontosabb, mert mélységes hálával szereti Őt, mert már ő is megtapasztalta Isten hűséges szeretetét az életében. Minden emberi véleménynél, ítéletnél fontosabb…

Ennek a régi történetnek nagyon is mai kérdései vannak felénk. Az egyik az, amiről Pál is beszél a filippi levélben: „Örüljetek mindenkor! Ismét mondom: Örüljetek!” Van-e bennünk öröm, mély és felszabadító, minden bánatban erőt adó öröm Isten jelenléte miatt az életünkben? Azért, hogy szeret, hogy megtart, azért, hogy – akár egyszerű pásztorok, vagy megvetett bujdosók, vagy éppen királyok, győztesek vagyunk az emberek szemében – Ő hűségesen szeret minket!? Mit jelent számunkra az Ő jelenléte?

A második pedig, hogy menyire „ciki” nekünk a hitünk? Mennyire merjük komolyan megélni, átadni magunkat az Istennel való közösségnek, közelségnek? Mennyire ciki a hitünk akár a többi családtag, a szájukat húzó házastárs, gyerek vagy unoka előtt, vagy a munkatársak, a szomszédok előtt?

S miközben ezekre a kérdésekre keressük a választ magunkban, gondoljuk végig: A Mindenható Teremtő Istennek, az öröktől fogva létező Logosznak, az Egyszülöttnek nem volt ciki otthagyni a mennyei dicsőséget, tökéletességet, békét és harmóniát. Nem volt ciki felvállalni a sorsunkat, az emberlétet, megszületni erre a földre, közénk – korlátolt, gyűlölködő, önző és bűnös emberek közé – egy büdös istállóba, tudva, hogy úgy végzik majd ki, mint egy megvetett, becstelen gonosztevőt. Megtette, hogy megmentsen minket. Mert szeretett. Mert szeret, és mélységesen tud örülni nekünk, ha közel engedjük Őt…

Erről szól a filippi levélben a Krisztus-himnusz is, amiből néhány verset olvasok fel végül: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!”

(2 Korinthus 6,2)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára