Mindennapi kenyerünk

Alkalom: 
Új kenyérért hálaadás
Dátum: 
2010. augusztus 22. 10:30
Alapige: 
Lk 11,3
Audio: 
Letöltés:Audió ikon preka-100822.mp3

Olvasmány: Mózes második könyve 16,11-21
Alapige: Lukács evangéliuma 11,3

„A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként.”

Ünnepi istentiszteleten vagyunk ma együtt. 20-án ünnepeltük nemzetként hazánkat, az Istentől kapott helyünket, létünket ebben a világban. S ezzel együtt sokhelyütt ünnepelték az új kenyeret, Isten gondviselő kegyelmének a szimbólumát. Városunk ünnepélyén is megszegték, s a jelenlevők közt szétosztották az ünnepelt kenyeret.

Ma is itt van, szépen feldíszítve, nemzetszín szalaggal átkötve az úrasztalán. Ünnepeljük, pedig nagyon is hétköznapi része az életünknek a kenyér. A búza, a gabona, a kenyér, vagy ahogy a régiek hívták, az „élet”, mindennapjaink központi kérdése. Hiszen a megélhetésről, az érte végzett munkáról, a saját és szeretteink anyagi biztonságáról szól.

A Jézustól tanult imából kiderül, hogy mit jelent Isten szemében a számunkra oly fontos kenyér. Hol kap helyet nála ez a kérdés?

Nos, semmiképpen nem az utolsó helyen. Az Úri Imának a kellős közepén van. S ez számunkra mindenekelőtt azt üzeni, hogy Isten a mi életünknek nemcsak az ünnepi részével foglalkozik, hanem mindennapi életünkre is figyel. Ő tud fáradozásainkról, szükségeinkről, fájdalmainkról, kiszolgáltatottságunkról és függésünkről az anyagi világtól.

Jézusban Isten maga jött le a földre, és az Ő tettein és szavain láthatjuk, mennyire fontos számára ez. Hiszen Ő felemelte a roskadót, vigasztalta a szomorút, a gyászolót, sőt halottakat támasztott fel, betegeket gyógyított meg, kenyeret osztott az éhezőknek.

Számomra a legsokatmondóbb azonban az a megszólítás, ahogy ezt az imádságot kezdjük: Mi Atyánk…! Jézus Istent Édesapának mutatja meg, aki odaültet az asztalához, és gondoskodó szeretettel adja a kenyeret!

A kenyérkérdés nem leghátul van ebben az imádságban, de nem is legelöl. Mindannyian ismerjük a szólásokat, és talán mondogatjuk is: Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Semmit sem hoztunk ebbe a világba, nem is viszünk el semmit. De vajon keresztyénként a mindennapokban hogyan tudjuk ezt megélni? Nem vagyunk-e elcsigázottak, a magunk és szeretteink egészségét féltők a kimerítő mindennapi hajtás miatt?

Mondjuk, de tudjuk-e, hogy több az élet a kenyérnél, a munkahelynél, a társadalmi pozíciónál, a felhalmozott javaknál? Jusson eszünkbe a bolond gazdag példázata: neki óriási bevételei voltak, és azt gondolta, hogy ettől van biztonságban, ettől van jövője, s aztán kiderül, hogy másnap meghal…

Nem véletlen, hogy Jézus úgy fogalmaz: add meg kenyerünket naponként! Mindig arra a napra, amit megélünk. Azt tanítja: ne aggódjatok a holnapért, hadd aggódjon az magáért! Isten az Ő igéjében sem adja elénk az egész életünket. Azon túl, hogy ígéretünk van arra, hogy az örökkévalóságban Hozzá érkezhetünk meg, mert Krisztusért örök üdvösségünk van, nem tudjuk a holnapunkat, a szeretteink jövőjét, az életünk végét sem. Mindig csak azt az utat láttatja, ami éppen előttünk van.

A Mózes vezette nép számára minden nap van elég manna, elég mennyei kenyér. De ha valaki bizalom hiányában felhalmozni kezdi, akkor az a manna megrohad, és nem lesz az övé. A közelmúlt kemény próbatétele volt sokak számára az árvíz. Amikor át kellett élniük, hogy mindaz, amit felhalmoztak, egy élet munkája, az otthonuk egyetlen nap vagy éj alatt semmivé lett. Elvitte az ár.

Jézus beszél olyan kincsekről, amit itt e földön gyűjtünk, de amit ellophat a tolvaj, megemészthet a rozsda. Arra biztat minket, hogy legyen kincsünk a mennyben, elveszíthetetlen hit, Istennel való bensőséges kapcsolat. Hogy ne kelljen Kosztolányival együtt keseregnünk életünk végén: „Nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem, / itthon vagyok, itt e világban, / de nem vagyok otthon az égben.”

Ennek az igének az üzenete a kenyérről még az, hogy az nem szabad, hogy elválasszon, hanem össze kell, hogy kössön minket.

Pedig az az igazság, hogy a kenyérkérdés nagyon sokszor inkább elválaszt minket. Elválaszt szeretteinktől, amikor elfoglal, leköt, igényli időnket, erőnket. Emberi kapcsolatok mennek tönkre, szegényednek meg miatta. S elválaszt másoktól is, mert a kenyérért, munkahelyért, pozíciókért néha keményen harcolni és vetélkedni kell.

Pedig a kenyér közösségteremtő erő kellene, hogy legyen. Egyrészt az emberekkel. Hiszen nem véletlen, hogy nem úgy imádkozunk: Add meg az én kenyeremet naponként, hanem azt mondjuk, hogy a MI kenyerünket! Nemcsak magunknak kérjük el naponként, hanem kérjük egymás számára is. Azok helyett és azok számára is, akik ezt az imát nem mondják vagy nem is ismerik.

Felelősség van a kapott kenyérben egymás felé és irgalmasság is, hogyha elkértem a mi kenyerünket, és a mi kenyerünk az én kezemben van, akkor abból tudjak adni! Már Ézsaiás próféta is így tanít minket: „Oszd meg kenyered az éhezővel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, és hamar beheged sebed. S ha segítségül hívod az Urat, Ő válaszol, ha kiáltasz, azt mondja: Itt vagyok!”

Mi tudjuk-e egymásnak, oly sok mindenre éhezőknek azt mondani, hogy: „Itt vagyok.”? Itt a kenyerem, a segítségem, az időm, a türelmem… Erre is jó példa az árvíz hozta helyzet: minden tragédia ellenére és közepette jó volt megtapasztalni, hogy ebben az országban nagyon sokan tudtak kenyérből, javakból, segítségből, erőből, időből adni!

S ez a kenyér nem csak emberekkel köthet össze, de Istennel is. Ővele kapcsol össze, ha önzés és önteltség helyett hálát tudunk Neki adni, látva, hogy Tőle jön. Ha nem aggodalom kínoz, hanem tudunk bízni, hogy szeretete megtart, mint a mező liliomait és az ég madarait. De összeköt Vele mindenekelőtt azért is, mert a kenyér a megváltói áldozat, a végtelen isteni szeretet jelképévé vált Jézus Krisztus kezében, amikor megtörte…

Jézus nem írt könyvet önmagáról, tanairól, ami eléghet, megsemmisülhet. Nem parancsolta emlékmű, Őt megörökítő szobor állítását sem, ami összetörhet, elporladhat a századok során. De kenyér az van, és lesz, amíg ember él a földön. S a kenyér az úrasztalán, amely Isten irántunk való szeretetéről beszél, ugyanolyan friss, mint kétezer évvel ezelőtt.

És az kínálja benne bűnbocsátó szeretetét, megmentő vezetését, gyógyító erejét, önmagát, akiről Túrmezei így ír:

„Kenyérnek jöttél éhező világba, világosságnak sötét éjszakába,…

Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen, mért tévelyegnénk világtalan éjben…?

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára