Nőjünk fel Krisztushoz!

Alkalom: 
Vasárnap
Címkék: 
Dátum: 
2010. augusztus 15. 10:30
Igehirdető: 
Alapige: 
Ef 4,11-13
Audio: 
Letöltés:Audió ikon preka-100815.mp3

Olvasmány: Efézusi levél 4,11-16
Alapige: Efézusi levél 4,11-13

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra…”

Az élet természetes velejárója a növekedés; az élővilág gyönyörű példákkal illusztrálja ezt. Az elültetett mag kibújik a földből, szárba szökken, fejlődik. Tavasszal a rügyek kibomlanak, virágot, gyümölcsöt hoznak. Az emberi magzat fejlődése pedig maga a csoda, hiszen alig pár milliméteresen is benne van az egész későbbi ember a végtagjaival, adottságaival, képességeivel! Fejlődése, növekedése az élet csodája. De megszületése után is, ahogy végigjárja élete útját, abban is folyamatos a növekedés. A külső növekedésnek vannak ugyan korlátai, belül azonban folyamatosan érik, fejlődik, tapasztalatokat szerez, növekszik bölcsességben és szeretetben. Az ember így a halála napjáig képes gazdagodni, növekedni.

A lelki életnek is velejárója a növekedés. Ez a mai ige arról tanít, hogy mennyi mindennel ajándékoz meg minket Krisztus, hogy mi gazdagodni, növekedni tudjunk lelkiekben, hitben. Egyúttal persze egész keresztyén életünknek egyik legérzékenyebb pontjára is rátapint, hisz azt is hozzáteszi, hogy a gyülekezeti közösség az a hely, ahol ez a lelki növekedés leginkább végbemehet!

Nagyon fontos, hogy mi ezt éppen ma, egy olyan világban megértsük, ahol az emberek egyre kevésbé élnek közösségeikben. Divat lett az egyszemélyes élet, és ennek egyik jellemző példája a szingli gondolkodás: nem kell társ, nem kell férj, vagy feleség, sem gyerek, mert mindezekkel csak a gondjaim nőnek. Saját feladataik végeztével az emberek kimozdulni sem szeretnek otthonról. A tévé a maga sorozataival már régóta szobába kötöző nagy erő, most mellé jött a számítógép is, ezek ketten tökéletes szobaláncként működnek.

Pár hete gyülekezetünk ifis csoportjával Erdélyben jártunk, Székelyföld legszebb vidékein. Csík és a Nyárád-mente magyar falvaiban is estefelé kiültek a házuk elé az emberek, szomszédoltak, egymással beszélgettek. Persze pár évtizeddel ezelőtt ez mifelénk is a világ legtermészetesebb dolga volt, ezért is nagyon szomorú, hogy ez a kép nekünk már olyan furcsának tűnik.

Igen, a közösségi életünk beteg, de talán épp ezért fontos, hogy ez az ige ébresztőt fújjon.

Első fontos üzenete az, hogy a lelki növekedés közösségi munka! Gyülekezeti szolgálat! Azt írja Pál Krisztusról: „ő adott némelyeket” apostolokul, prófétákul, pásztorokul, tanítókul, „hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére”. Vagyis a szál Krisztustól indul, Ő adja kegyelmi ajándékait kinek-kinek az Ő akarata szerint. Az itt felsorolt tisztségviselők azonban nem a végét jelentik a szálnak, hanem munkájuk nyomán az egész gyülekezet együtt szolgál, együtt mozdul, együtt épül! Lelkiekben így lehet növekedni. Közösségben.

Pontosan úgy van ez, mint a tábortűzben az égő fahasábok: egymás mellett a maguk kis parazsával, lángjával vidáman lobognak. De ha széthúzgáljuk őket, külön-külön hamar elhamvadnak, és üszkös fadarabbá válnak.

Ez a különhúzódás, magunkba zárkózás a mi közösségeinkben is nagy veszély. Azzal, hogy ha fáradtan inkább otthon maradunk, ha nem engedjük meg magunknak még azt a heti 1-2 órát sem, ha nem adjuk oda magunkat a gyülekezetünkbe, azzal nemcsak magunkat, de közösségünket is szegényebbé tesszük. Megfosztjuk magunkat és gyülekezetünket is az együtt lángolás örömétől. Ha viszont együtt tudunk lenni, mint most is, Istennel egy társaságban, tudjuk és érezzük, hogy Ő gazdagít minket.

„Imádkozni, Bibliát olvasni otthon is tudok” – mondják sokan. Persze, így van, de ha ezt másokkal együtt tesszük, az nemcsak mennyiségre több, hanem minőségre is! Mert van gazdagodás a másik hite által is! Mert amit egyenként beleteszünk a közösségbe, annál sokkal többet kapunk vissza! A gyülekezeti és mindenféle közösségre is érvényes ez! Mert lehet otthon egyedül is énekelgetni, de micsoda különbség, ha együtt dicsérjük Istent!

Tehát a gyülekezet a lelki gazdagodás természetes színtere – de nézzük, hogy pontosan mi is a cél? Mit ír az apostol, hová kell eljutni? Úgy fogalmaz: „a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra”, „hogy növekedjünk fel mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.”

Vajon ezt hogy kell érteni? Nem túlzó ez kissé? Hogy tudnánk elérni a „Krisztus teljességét”? Talán valami szellemi perfekcionizmust hirdet az apostol? Tökéletességet? Van ilyen egyáltalán? Lehet tökéletes a hívő ember?

Ha jobban megnézzük a gondolatmenetét, kiderül, hogy nem erről van szó. Nem valami beérkezésről, célba érésről ír, éppen ellenkezőleg: egy útra való rálépésről! A lelki kiskorúságot kell elhagyni Pál szerint, és le is írja, hogy kiket nevez kiskorúnak: akik még becsaphatók mindenféle tévtanítással, akik ide-oda sodródnak, nem találják a helyüket, nem tudják, hova tartoznak lelki értelemben, akik tehát még nincsenek meggyökerezve Krisztusban!

Ebből az állapotból kell tudnunk kilépni! Ne tökéletesek akarjunk lenni, de találjunk rá arra az útra, ami Krisztus felé vezet! Mert ebben az értelemben valóban „az út a cél”! A hívő ember soha nem lesz beérkezett, megelégedett, önmagát nem fogja tökéletesnek látni, de ha rátalált az útra, akkor jó helyen van!

A 25. zsoltár írója azt kéri Istentől: „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, mert te vagy szabadító Istenem. … Az Úr minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét.” Ez életprogram! Ez nem filozófia, és nem elmélet! A zsoltáros a legfontosabbat kérte! Az Isten felé vezető utat megtalálni, ez maga a cél!

Ne vonjuk tehát kétségbe mi sem Krisztus erejét! Ne azt kérdezgessük: elég jó vagyok-e én az Istennek, elég erős-e a hitem! A kérdés inkább az: rátaláltam-e a Felé vezető útra? Ha igen, halálom napjáig rajta maradjak!

Az életnek természetes velejárója a növekedés. De ahogy nem lehet siettetni a mag kikelését, sem a rügy fakadását, úgy saját lelki növekedésünket sem siettethetjük. Mégis tehetünk érte valamit! Bízzuk rá magunkat Krisztus kegyelmére! Legyünk nyitottak az Ő szavaira, legyünk készek, ha indít valamire, ha elhív valamilyen szolgálatra! Így jó úton járunk, így tudunk felnövekedni Őhozzá, aki a fej, a Krisztus.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára