Isten gyermekei vagyunk

Alkalom: 
Vasárnap
Címkék: 
Dátum: 
2010. augusztus 8. 10:30
Alapige: 
Ef 1,3-5
Audio: 
Letöltés:Audió ikon preka-100808.mp3

Olvasmány: János evangéliuma 15,9-16
Alapige: Efezusi levél 1,3-5

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert Őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által…”

Az apostoli levél, amit most olvasni kezdünk, címzettjei az Efezusi gyülekezet. Az ókor egyik legnagyobb, legragyogóbb városa, élénk kereskedelmi és kulturális központ. És Efézus az apostoli kor keresztyénsége számára is igen fontos hely, hiszen Pál alapította az itteni gyülekezetet, később hosszú éveket töltött itt, érzelmileg erősen kötődött hozzájuk, halála után pedig János apostol, a szeretett tanítvány vette át a gyülekezet vezetését.

Mindezek után elmondhatjuk azonban, hogy a levél címzettje mégsem egyedül ez a nagyváros, hiszen a levél szövegében semmilyen személyes üdvözlet, utalás nincs. Valószínűleg körlevél volt, amelyet Kisázsia minden Pál által alapított, pásztorolt gyülekezete megkapott. Végül talán éppen Efézus őrizte meg.

Mit jelent ez nekünk? Hogy ennek a levélnek címzettje lehet minden kicsi és nagy, gazdag és szegény gyülekezet. Hiszen a bevezető sorokból kiderül: a hívőknek szól, azoknak, akik Krisztusban bíznak, s akik Krisztusban vannak, ugyanakkor Efézusban laknak. Vagyis egyszerre polgárai a mennyei világnak, s lakói ennek a földi, anyagi valóságnak – ahogyan mi is mindannyian. Nem a világról s a világnak szól ez a levél, hanem kifejezetten nekünk, keresztyén gyülekezeteknek, hívőknek. Akik Krisztusra bízzuk az életünket, s egyszerre vagyunk otthon Nála, és itt a földön.

Úgy olvashatjuk ezt a levelet, az elhangzott első sorok alapján, mint egy gyermek olvashatja Édesapja hozzá szóló levelét. Ezek a bevezető sorok erről az Édesapáról beszélnek, elmondják, hogy mit érez Ő irántunk, hogy mit tett és mit tesz Ő értünk, és hogy mit vár tőlünk, gyermekeitől.

Az első, ami többször felbukkan ezekben a sorokban, hogy ez az Atya, az Isten: kiválasztott minket! Döntött mellettünk, mert szeret minket. Mert kellünk Neki. A mai istentisztelet elején itt egy keresztelendő kisfiú állt meg előttünk az úrasztalánál, szerető családja körében. Szinte tapintható, látható volt az édesapja szeretete. De hadd áruljam el, tágabb családunkba is megérkezett egy kisfiú, aki a múlt héten született. Még nem tudja, nem érti, de mi már szeretjük, s ezután sem mondanánk le róla, bárki is az, aki érkezett hozzánk. Így van ez köztünk, emberek között is, a családban ott van ilyenkor a készülődő öröm, s a gyermeknek a szeretetteljes befogadása.

Isten a mi Teremtőnk, Aki életre hívott minket, aki formált és akart minket, és szeretett, mielőtt még e világra jöttünk volna. Ezért létezünk egyáltalán! A szüleink, nagyszüleink, őseink mind csak eszközök voltak abban, hogy mi, akiket Ő eltervezett, erre a földre bocsátassunk.

S ha a mindennapi életünk során, az emberi kapcsolatainkban felmerül bennünk a kérdés: Tartozom-e igazán valakihez? Vagyok-e igazán közel valakihez? Vagyok-e fontos, kellek-e igazán annyira, amennyire szeretném valakinek?, akkor az mindenképpen válasz a számunkra, hogy Őneki, a Mennyei Atyának igenis kellünk, Őhozzá tartozunk.

Talán azt gondoljuk, a mi döntésünk, hogy ma itt vagyunk. A mi döntésünk, hogy hiszünk Istenben, hogy gyakoroljuk a keresztyén vallásunk, hogy szülői, keresztszülői szívünk ma ezt a fiút kereszteltetni hozta…

Igen, a mi választásunk, döntésünk, méghozzá szabadon. De azért történhet, történhetett így, mert Isten már kiválasztott minket, döntött mellettünk, megkeresett, megszólított, közel vont magához. Ahogyan Jézus is mondta: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.”

Pedig szeretetére méltatlanul, bűnös természettel születünk e világra, a teremtéstörténetben leírt ember természetes isten-kapcsolata és istenismerete nélkül, lélekben Tőle távol. Ő mégis nemcsak életet ad, mintha így szólna: „Na, indulj, gyerek, aztán majd meglátjuk, hogyan boldogulsz, s hazatalálsz-e!” Hanem Jézus Krisztusban Ő maga jött utánunk a földre, az életünkbe. Még a halál mélységébe is. Mint egy igazi édesapa, szólít, hív, és befogad. Nemcsak teremtett „lényecskéi” vagyunk, hanem Krisztusban a gyermekei! Nekünk ígérte: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”

Eszembe jutott egy nemrég olvasott történet egy édesapáról és hároméves kisfiáról. A kis Bálint egy napon látja, hogy Apa csokis kekszet eszeget a nappaliban. Tudja, hogy szeret hozzá tejet inni, ezért elhatározza, hogy visz neki. Kisiet az étkezőbe, átvonszol egy széket a konyhába, végigkarcolva maga után a padlót.

A konyhában felmászik a székre, felkapaszkodik a pultra. Nagy lendülettel kinyitja a pohárszekrény ajtaját, s az nekivágódik a falnak, leütve a vakolatot. Bálint benyúl egy pohárért, de nagy igyekezetében lever még kettőt-hármat. Csörömpölés, üvegcserepek, de a fiú csak arra gondol: Viszek apának egy pohár tejet!

Ezalatt édesapja figyeli mindezt, azon tűnődve, hogy közbelépjen-e, hogy megmentse a konyha még épen maradt részét. Úgy dönt, egyenlőre tovább figyeli, ahogy Bálint most a hűtő felé indul. Felrántja az ajtaját, és persze tárva-nyitva hagyja. A poharat a földre teszi, feltépi a nagy tejes-doboz tetejét, aztán önti a pohár környékére, és még a pohárba is jut egy kicsi. Mikor végre kész van, felkapja a poharat, rohan be a nappaliba, megbotlik, s a tej szerteszét fröccsen, a padlóra, a kanapéra, az édesapjára.

Üvegszilánkok, tejtócsák, hatalmas felfordulás és Bálint könnyes arca. Mit tesz most az apa? Ő mosolyog, mert nem egy olyan gyereket lát, aki éppen most tette tönkre a házat, hanem egy kisfiút, akit nagyon szeret, és aki viszontszereti őt. Megöleli, és így szól: Ez az én fiam!

A mi Mennyei Atyánk nem érdemeinkért szeret minket, hiszen nem tudunk teljesítményekkel méltók lenni a szeretetére. Amit vár tőlünk, az a vele való közösségben érzett elvehetetlen öröm, az őszinte gyermeki bizalom és a viszontszeretet. Az Őhozzá való megtérés után a megszentelődés éppen ennek a kifejezni, megélni tanulása. Ebben segítsen minket a Szentlélek Isten.

Hírlevél: Igehirdetések

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé.”

(2 Korinthus 5,10)

Igehirdetések

Bejelentkezés

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára