Jézus megkeresi az elveszettet

Alkalom: 
Húsvét utáni 3. vasárnap
Címkék: 
Dátum: 
2010. április 25. 10:30
Alapige: 
Lk 19,10
Audio: 

Olvasmány: Lukács evangéliuma 15,1-7
Alapige: Lukács evangéliuma 19,10

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet!”

Egészen kisgyerekként a szüleim már elvittek vasárnaponként a templomba, a „nagyokéval” egy időben tartott gyermek-istentiszteletre. Ott sok szép képpel tanítottak minket. Volt egy kép, amin a pásztor aláhajolt a bárányért a szakadékba, a másikon pedig már a karjaiban vitte. Nagyon kedves és idilli ez a kép. Vajon mennyire tűnt fel nekünk, hogy ennek a most hallott történetnek a kezdete azonban egyáltalán nem kedves és nem idilli. Hogy ez a történet elégedetlen felháborodással, zúgolódással, vádaskodással, támadással kezdődik.

A farizeusok és írástudók, Izráel akkori vallási elitje támadja Jézust. Tudjuk, hogy ők voltak azok, akik valóban igyekeztek Isten törvényét megtartani, nemcsak a Tízparancsolatot, hanem sok száz rendelkezést és előírást is. Úgy gondolták, hogy igazán igyekeznek, törekednek, és hogy ez nekik azért alapvetően jól megy. Ők Istennél a legelső helyen vannak.

S meg volt persze a véleményük azokról, akik nem így teljesítettek. A vámszedőkről, akik – mint tudjuk – bérelték a honfitársaik közti adószedés jogát a római hatóságoktól. Nem csak keményen beszedték a maguk hasznát mások kárára, de bűnösnek kiváltképp azért tartották őket, mert ezzel az elnyomó római birodalom gépezetét szolgálták ki. S aztán voltak más, nyilvánvalóan bűnösök, akár a foglalkozásuk miatt, mint a pásztorok, akik nem tudták megtartani a szombatot, vagy nők, akik paráznaként voltak ismertek, és sokan, akikről valami más miatt volt meg a véleményük.

Ezek az emberek a farizeusok és írástudók számára elítéltek, megvetettek voltak, Izráel és Isten számára elveszettnek látták őket. Jézus pedig ezektől az emberektől nem fordult el, magához engedte őket. Együtt evett velük, s abban a korban az asztalközösség a legmélyebb közösségvállalást jelentette. Ez háborítja fel a farizeusokat, ezt vágják Jézus fejéhet vádként.

Amikor pedig ezt a vádat, ezt a támadást kapja Jézus, akkor tart eléjük egy képet, ezt a most olvasott történetet. Egy képet, amin a pásztor van és egy bárány, amin valójában Isten van és az ember. Egy képet tart eléjük a bennük élő isten- és emberképpel szemben.

A farizeusok istenképe a trónoló, fenséges és megközelíthetetlen istenkirály képe. Sok zarándokzsoltár is ezt jeleníti meg: „Kapuk emelkedjetek!”, nyílik a fenségeshez a bejárat, és fel is merül a kérdés: „Kicsoda méltó belépni?”. Ez a vallásosság az elvárások és teljesítmények világa.

Nekem erről a farizeus felfogásról nem Isten jut az eszembe, hanem inkább a közeledő május, amikor az iskolások utolsó erőfeszítéseiket teszik, hogy minél jobb jegyekre zárják le őket, az IFI-seink között többen érettségi vizsgára készülnek, az egyetemistáink számára pedig megkezdődik a vizsgaidőszak. Teljesíteni kell, meg kell mutatni, hogy elég jó vagyok.

S természetesen a farizeusok úgy látják magukat, mint akik mindent megtettek, teljesítettek, beléphetnek azon a kapun, „belépőjük” van az Istenhez. Ebből persze adódik az elvárás is Isten felé: Az Úr tartozik nekem. Én jó voltam, jó hívő, legyen ő is jó hozzám!

A farizeusok istenképét nézegetve most gondolatban, tegyük fel a kérdést: mibennünk milyen kép van Istenről? Nem gondoljuk-e mi is gyakran: Én gyakorlom a vallásomat, nem vagyok egy gazember, én azért igyekszem, tulajdonképpen Istennél jól teljesítek. Megérdemelném, hogy Isten is jó legyen hozzám. S ha ő mégis próbákba, nehézségekbe enged bele minket, akkor meg vagyunk bántva: én nem ezt érdemeltem!

No és a farizeusi emberkép, vajon nincs-e ott mibennünk is? Ahogyan ők ezekre a vámszedőkre és bűnösökre tekintettek. Ahogyan talán mi gondolunk a link, nyerészkedő, mások kárára felfele könyöklő, becstelen, szemét alakokra: Ők pedig kapják meg a magukét! De legalábbis be ne tegyék a lábukat az Istenhez. Mit keres ez a templomban?!

Ebből az isten- és emberképből persze egy boldogtalan ember vallásossága lesz. Mert az ilyen életet meghatározza a görcsös erőlködés, mindig egy kis félelem attól, hogy most vajon az Úr megharagszik vagy megjutalmaz. S ha nem úgy bánik velem, ahogy elvártam volna, akkor keserűség és sértettség növekszik bennem. Meg persze jelen van emellett az önteltség és önigazultság, amellyel falat vonok a másik és önmagam közé, és kíméletlen ítélkezéssel erősítgetem, támogatom meg.

Ezeken a szegény farizeusokon gondolkodva jutott eszembe egy másik példázat szereplője, a tékozló fiú bátyja. Akiről a történet végén kiderül, hogy ugyanez a görcsös erőlködés volt jelen benne, még ha ott is maradt az Atya házában. Meg van sértődve és keseredve amiatt, hogy ő nincsen méltóképp jutalmazva, mert pusztán az, hogy az Atyával lehet, neki nem elég, nem öröm. És ott van benne az önteltség és önigazultság is, a kíméletlen ítélkezés az öccse felé: „Ez a te fiad…”

Ezzel a farizeusokban élő képpel szemben tartja eléjük, elénk is Jézus a pásztor képét. Isten pásztor. Ő a mi pásztorunk. Mindannyiunké. Mert az elveszett juh mi vagyunk, emberek. Mindannyian, kivétel nélkül. Ézsaiás próféta fogalmaz így: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok…”

Isten valóban egy dicsőséges uralkodó, de nincsen senki, aki azt a nagy kaput kinyithatná. Senki, aki méltó lenne belépni Hozzá. Egyetlen ajtó van Istenhez, egyetlen út, ez pedig Jézus Krisztus. Ahogy a János evangéliumában különböző helyeken hallhatjuk ezeket a mondatokat Jézustól: „Én vagyok az ajtó.” „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” „Én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhokért.” Mert Jézus Krisztusban Isten nemcsak ajtót nyit nekünk, és vár minket, sőt nemcsak hívogat minket, hanem az emberré lett Megváltóban utánunk jött, hogy megkeressen.

A példázatot olvasva talán emberileg úgy gondolnánk, hogy hát a százból meg van kilencvenkilenc, nem is olyan rossz arány az, az egy nem olyan nagy veszteség. De Isten nem így gondolkodik. Ő nem ír le senkit. Számára egyetlen egy eltévelyedett sem elhanyagolható mennyiség.

A Pásztor keres minket, és az Ige úgy írja le őt, hogy nemcsak úgy keresgél, hanem addig megy, amíg meg nem találja a bárányt. Nem mond le róla! Nem mond le rólunk. És nem mond le a másik emberről sem, akárki is legyen az! Akiről talán mi szívesen lemondanánk, akiről már lemondtunk, akit nem tudunk elfogadni, nem tudnánk visszafogadni.

Meddig megy, meddig ment el a pásztor? A végsőkig. A keresztig. Mert ott vagyunk, ott voltunk, a bűnért sújtó halál és elveszettség hegyén. Az előbb idézett ézsaiási ige így végződik: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok… De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.”

Hírlevél: Igehirdetések

Ha feliratkozik, hetente 1 e-mailt küldünk a hét Igéjével és a legutóbbi igehirdetésekre való hivatkozással.

Feliratkozás Igehirdetések hírcsatornája csatornájára

A hét igéje:

„Egymás terhét hordoz-zátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét."

(Galatákhoz írt levél 6,2)

Igehirdetések

2019.07.14.
Bír 16,28a; Rm 15,1
2019.06.30.
Ézs 55,1-3
2019.06.23.
5Móz 34,4; Zsid 11,27

Aktuális

Vasárnapi hirdetések a
legutóbbi "Mécses"-en:

Alkalmaink:
• Imaóra hétfőn 17 órakor a Gyülekezeti Házban
• Bibliaóra szerdán 18 órakor a Gyülekezeti Házban
• Istentisztelet Kenesén vasárnap fél 11-kor a Templomban
• Istentisztelet Akarattyán vasárnap 9-kor az Imaházban (Köztársaság u.)

• Július 27. szombaton 18 órakor Zenés Áhítat Palotás Gábor ütőhangszeres művész szolgálatával. – Július 28. vasárnap 20 órakor a Neked8, nyolctagú kamarakórus ad koncertet templomunkban. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
• Folytatódik az adománygyűjtés templomainkra. Az újonnan épülő akarattyai Templom Hangjaira (harangjára és orgonájára) és a nyáron részben megújuló kenesei Templom Toronyórájára kérjük a testvérek támogatását. Az adományok eljuttathatók banki utalással, sárga csekken, a Takarékszövetkezetben vagy a járulékgyűjtőknél történő befizetéssel. Köszönjük szépen az eddigi adományokat, és hálásan fogadunk minden további támogatást!

Tartalom megosztás

Feliratkozás Tartalom megosztás csatornájára